Adventi készülődés

Csütörtökön újabb megállapítást tettem:
abban van igazság, hogy ha nem iszok egy deci vizet sem, akkor az fejfájáshoz, esetemben migrénhez, vezet.
Az, hogyha megiszom mind a 3 litert, az megakadályozza-e ennek bekövetkeztét, még mindig nem derült ki egyértelműen számomra, de az ellenkezője igen...
Sétáltunk egy nagyot délelőtt, az jó volt.

Találtunk mirelit áfonyát is.

Vannak távlatok:

Délután újabb rohanással egybekötött környékbejárás, bár nem a kissé távolabbi területek felfedezése és szépségeire való rácsodálkozás volt a cél, de menet közben megállapítottuk, szebbnél szebb helyek vannak a környéken, csak legyen elég időnk és lehetőségünk bejárni az egészet.
Sajnos a szépségek sem voltak annyira szépek, hogy elfeledtessék velem a kezdődő esti migrénemet, ami egészen másnap estig kitartott.
Ami biztos: a rohanás végett nem ittam szinte semmit, úgyhogy az esti kis híján beájulással járó fejfájásnak ez volt az alapja.
Úgyhogy iszok.
Vizet.

A héten nem volt kedvem kenyeret sütni minden nap, így készült egy adag kifli inkább.
Még mindig keresem az igazi receptjét.
Valószínű, az lesz az, amit sütés előtt -azt hiszem pontosan- 8 másodpercig kell majd vízbe mártani...
Most még ez egy kicsit riaszt, hogy talán macerás, de ha belegondolok, nem nagy munka ez, inkább a lustaság az, ami visszatart...
Még.

De vágytam valami édesre is, így egy gyors almatortát (Sharlottka a neve, és ő is a netről jött hozzánk látogatóba) készítettünk a kicsivel egyik délután. Ez tényleg olyan süti, aminek a munkálataiba a kicsiket is bele lehet vonni, mert amíg anya pucolja és darabolja az almát, addig a tészta hozzávalóit a gyerkőc össze tudja keverni.

Már a héten tettünk előkészületeket az adventi koszorú elkészítésére, a terv megvolt rég a fejemben.
Szárítottunk narancskarikákat, előkerestük a tavalyelőttről eltett(!!! igen, tavalyelőtti, de már akkor is kőkemény és emberi fogyasztásra nem ajánlott) mézeskalács díszeket, vágtam tojástartóból bélést a kuglófformába, és a gyertyákat is megcsináltuk, hogy havas hatásúak legyenek.
Egyszerű: a teamécses oldalát be kell ragasztózni, majd a legkisebb gyermek legnagyobb örömére megkérni őt, hogy mártogassa bele a sóba (mondom, hogy a net nagyon sok mindenre jó).
Utána fogtuk, és a teamécseseket ráragasztottuk a kiszáradt narancskarikákra, így megvolt a tartó is.
Ma délután pedig elindultunk, gyűjtöttünk egy adag mohát, mert a koszorúnkat azzal béleltük.
(és reményeim szerint, hogy kiolvadt idebent, nem fognak mindenféle bogarak, csúszómászók, lábasok és lábastalanok, papucsosak és gyűrűsek és egyéb gerinctelenek elősomfordálni a mohából idő közben...)

Az őszi ajtódíszünk is kapott egy kis karácsonyi hangulatot: ide egy kis moha, oda egy kis narancskarika, amoda pedig pár darab mézeskalács, és máris más a képe.

De készült a héten Hóangyal is és egy sapka, saját részre, Férjem nyomására.
Mert hogy nekem az kell, amikor sétálunk.
Mert nem létezik, hogy nekem nem fázik a fülem, a fejem.
Pedig nem.
Mert van tutyim. Ami máshol kapucni névre hallgat.
De engedtem a nyomásnak, és tegnap este kötöttem magamnak is egyet.
A színét a vaku nem adja vissza.
Amolyan tüdőszín.
És, bár Anyukám mindig azt mondta, a télnek nincs szeme, azért bennem mindig megfordul a gondolat: az jó, hogy a télnek nincs szeme, de ha belenézek a tükörbe sapkával a fejemen, felteszem a kérdést, hogy nekem sincs???
Mindegy, van sapkám.
Majd lehet, kísérletezek egy másik fazonnal is.
Vagy lejjebb adom.
Az önbecsülésemet.
Vagy az elvárásaimat.
Vagy a kritikai érzékemet.
Vagy valamimet.
De mivel az enyém, és én csináltam, és kérték, hogy csináljam, így ma délután debütáltunk. A sapka és én. Végül is, a faluszéli erdőben nem hogy a tél nem lát a nemlétező szemeivel, de momentán az őzek sem voltak arra.
És igen, innen is üzenem a Férjemnek, meleg volt, nem fázott a fülem, a fejem.

MINDENKINEK BÉKÉS ADVENTET KÍVÁNUNK!

A legközelebbiig...!



UI: A heti legszebb kép (szerintem legalábbis) lemaradt az előbbi közzétételből.

A Nap győzelme:

A helyi jin jang és egyéb képek

Ma is havazik.
Sétáltunk.
Jó volt.

A többit meséljék el a képek.

A legközelebbiig...!

+ 1 Biológus, + 1 gyerek, -2,5 Fok

Nos, elég nehezen telnek a napok a vízivászatot tekintve. Sőt, be kell valljam, hogy volt két nap, amikor nem mind a 3 liter ment le... Amit megfigyeltem viszont, hogy volt migrénem, kétszer is, de nem kellett rókákat kergetnem, sőt, igen távol álltam a teljes k.o.-tól (szóval, nem hánytam, nem fetrengtem, mint általában). Ha akarom, akkor betudom a sok folyadéknak.
Ha akarom.

Este kutyasétáltatás alatt már gyanús volt, hogy amivel minket fentről dobálnak, az nem eső, sokkal inkább hó.
Ez reggelre ténnyé vált, azóta is esik: hol szakad, hol szitál, de esik. Amikor a szél úgy fújja, akkor van, hogy vízszintesen esik, ami eléggé érdekes.
Momentán még élvezem, mert már mégiscsak november vége van, hétvégén már Advent első vasárnapja, tehát aktuális a hó.
Aztán majd meglátjuk, hogy ez februárban is fog-e ennyire tetszeni?
Gyanítom, nem leszek már ennyire be-/elfogadó...alföldi lány lévén.
Így most felénk ilyen a táj:

Pedig egy hete még ezt és ilyet láttunk, tőlünk negyed óra autóútra:

Gondoltuk, fedezzünk fel újabb területeket, hát elindultunk. Nem mentünk sokat, nem is kell sokat menni, mert mindenütt erdők vesznek körül minket, de ahogy haladtunk előre, mondja Férjem: "Láttad, valóban az volt kiírva, hogy VIGYÁZAT, ÁLLAMHATÁR!?"
Ezen a tényen nem kell felénk csodálkozni, mert a mi falunk utcavége is az államhatár közelében van, tehát, gyanútlan sétáló simán átmehet a szomszéd országba, akaratlanul...
Gondoltuk, most arra csak nem mennénk, így visszafordultunk, és leparkoltunk, mert megláttunk egy patakot.
Ahogy lementünk a patakpartra, az aljnövényzetben egész őzrudli (őz csapat, csak ilyen vadászosan beszélünk, mert mi ezt is tudjuk...) fekvőhelyét találtuk meg. Nagyon sokan lehetnek, a kifeküdt fűből erre lehet következtetni.
Férjem persze nem bírta ki, a patakon átkelt-nem, nem volt csúszós, és persze, hogy nem is akart beleesni-, és boldogan integetett a MÁSIK oldalról. Mert hogy Ő már a határ másik oldalán volt.
Később átmentünk az erdő másik részébe, ahol kövekből mesterségesen épített, igen hosszú, amolyan árokszerűség volt, amit mi rögtön a II. Világháborúhoz kötöttünk, mert szerintünk-de főleg Férjem szerint- ezt a katonák építették, lőállásnak, meg védőároknak. Ezt az erdőben elhagyott-de az is lehet, hogy tudatosan odafektetett, de így kevésbé érdekes- lánctalp alapján gondoltuk.
Fejben szerintem Férjem le is játszotta a háború egyik jelenetét...

A múlt héten újabb ismerősre tettünk szert.
A falunkban feltűnt -számunkra csak- egy indián kinézetű úriember már jó egy hónapja.
Férjem természetesen szóba elegyedett vele, addig-addig, hogy már napi szinten beszélgetünk az azóta Sebastian-ként bemutatkozó férfival.
Mint kiderült, ecuador-i, 5 nyelven beszél, élt rengeteg helyen, ami viszont nem volt újdonság: itt az osztrák feleségével és 3 gyermekével él.
Többször láttuk a szomszédunk háztetején, amint azt javítja, van egy nagy földjük, azon is sokat láttuk, ennek tudatában nagy meglepetésként ért minket, hogy végzettségét tekintve: biológus!
Hihetetlen életek vannak, azóta is ezt beszéljük Férjemmel.
Sebastiannal annyira jól sikeredett összeismerkedni, hogy ma már én vigyáztam a legkisebb lányára, aki a Kicsi ovistársa, és együtt szoktak jönni-menni az ovisbusszal.
Előfordult már kétszer is, hogy a kislány ült a buszon, és nem volt, aki hazavigye, így én "csaptam a hónom alá", és vittem haza.
Na, most már ezt a lehetőséget hivatalosan is megnyertem, mivel Apukájával megbeszéltük: a mi Kicsinknek jó, ha gyerektársaságban van, és így is tudja a nyelvet gyakorolni, ezen felül ez a második szempont nálam sem utolsó...
Habár, a mai napon ez az elképzelésem eléggé elhomályosodott, mivel a Kicsi-önkiszolgáló lévén-, fogta, elindított egy mesét: magyarul. A lízingelt kislány (ja, és ne feledjem, a bátyja is itt volt, mert tudta, én gyűjtöm be a húgát, ő viszont nem találta a kulcsot otthon, a megszokott helyen, ezért gondolta, ő is átjön a hóesésben-megjegyzem, semmi gondom nem volt ezzel!) onnantól le nem vette a szemét a TV-ről.
Néha azért "elrángattam", és festettünk, meg rajzoltunk, meg beszélgettünk, ebédet is kapott, de folyton visszatért a TV-hez.
Amikor Férjemet felhívtam, hogy elmeséljem, hogy állunk, azért előre vetítettem, lehet, nem a Kicsi fog megtanulni egy idegen nyelvet, hanem a már így is két nyelven beszélő kislány fog a nyárra folyékonyan magyarul beszélni...A gond az lesz, ha majd kizárólag a Hófehérkéből, Csipkerózsikából vagy Aranyhajból fog összefüggő mondatokat idézni...

Hétvégén volt megint egy kis lakáscsinosítás, Férjem hazahozta a fúrót, és feltett pár dolgot.
Szereztünk két régi ablakkeretet, a nagyobbik majd üzenőtábla- és képtartóként fog funkcionálni. Középen van csak ép üveg benne, ezért ott majd képek lesznek, a két szélső keretrészbe pedig majd veszünk valami olcsó fa lapot, amit táblafestékkel lefestünk.
A kisebbikre vettünk két régies stílusú akasztót-akciósan alig volt 900,- Ft-, hogy majd arra teszem a táskáimat.
Aztán, ahogy kitaláltuk a végleges helyét, leszedtük az akasztókat, mert más funkciója lett.
Az egyik Angyalkát keretezi ezentúl, a cipősszekrény felett.

Ééééééés! Végre vettünk akasztókat is az előszobába, így most már nem az ajtókon lógnak a kabátok.
Úgy vagyunk, mint Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett...

Kikerült az Adventi naptárunk is, Mikulás képében.
Hogy miket teszünk bele, azt még nem tudjuk...
Lehet, veszek egy doboz Tic-Tac-ot, aztán szemenként elosztom...
Ha éppen elhagy majd a kreativitásom.
:-)

Az ablakkeretek remekül díszíthetőek lesznek karácsonyi dekorációkkal, de már tervezek rájuk a most divatos szívekből vagy zászlókból álló girlandot is gyártani, meg hát lesz még itt Farsang, Húsvét, stb...

Szombaton csináltam a Kicsinek egy sapkát. Találtam egy jó filmet, "Az öreg hölgy és a testőr" c., Nicolas Cage és Shirley MacLane a főszereplő, nekem tetszett, és
 amíg néztem, elkészült a sapka.

De nem tetszik a Kicsinek a sapka. Szerintem a színek fantasztikusak, igaz, ősszel jobb lett volna, mert igazi őszi színei vannak.
Hát, most vagy kivárom, amíg mégis hajlandó lesz felvenni, vagy eladom.
A gond az, hogy nekem nagyon tetszik.
De majd meglátom.

Készült egy pár más dolog is, két sapka megrendelésre, mellé csak úgy csináltam egy baglyot, és Nagylány már régóta kért bögremelegítőt...hát kapott.

Egyébként a hétvégén sikerült egy másik kedves kis filmet is megnéznem: "Új szerelem" címmel. Alapvetően szeretem a német filmeket, ez meg ráadásul egy kis magánpanzióról szólt, aminek a neve "Régi szerelem" volt, és aztán jött egy hölgy, akinek éppen zátonyra futott a házassága, és gondolta, ha már kifordult az élete a helyéből, akkor belevág egy s más dologba. Kellemes kis szombat délutáni film volt, főzés közben -mire nem jó az okos telefon és a beépített wifi, na meg a netre feltöltött filmek!- megnéztem.

A héten szinte minden nap kellett kenyeret sütnöm, vasárnapra az utolsó adag öregtésztám is elfogyott, olyannyira, hogy kevesebbet tudtam a vasárnapi kenyérbe tenni.

Hogy most ettől, vagy a sűrű sütőnyitogatástól-mivel a vasárnapi hússal együtt sütöttem, pedig korán reggel begyúrtam a tésztát, de hát hosszú a kelesztési folyamat-, nem lett olyan magas, mint ahogy megszoktuk.

Attól függetlenül még forrón fel kellett szelnem...

Ahogy az életem első zserbóját is.

Nagyon imádtam, Mamám ha csinálta, házi lekvárral, hmmmm!

Aztán később a munkahelyi névnapozások vagy Karácsonyi ünneplések során volt egy időszak, hogy az egyik kedves Kollégánk mindig megkérdezte, mit süssenek a feleségével együtt, és valahogy mindig a zserbó, az én kívánságom lett megsütve. Nem mintha bárki más a csapatból ezt sérelmezte volna!!!

Aztán a héten többször is nézegettem a zserbó receptjét, aminél meglepődve tapasztaltam, hogy élesztős tésztából készül. Tehát, rosszul már nem sikerülhet, gondoltam, hiszen a kelt tésztával nagy barátságban vagyunk! A gond a csokimázzal lehet csak, mert hát a cukros diót meg a lekvárt tán csak rá tudom kenni a tészta rétegekre.

Végül is minden sikerült, még arra is volt időm, hogy megvárjam, kihűljön, és ne a forró tésztára tegyem rá a csokimázat, mert akkor az lemászik róla.

Szépen meg is dermedt a csoki, bár még langyos volt a tészta, de Nagylány már borzasztóan vágyta az édességet, így felvágtam.

Ízre nem csalódtam, és, hát végül is kinézetre sem.

Hoztam a tőlem elvárható formát: réteges, töltött tésztánál a krém nálam mindig sok, vagy elfolyik, vagy mindkettő...

Úgyhogy, megalkottam azt a bizonyos, "ronda, de finom" zserbó változatát.

Ja, és hogy miért piros a lekvár?

Mert sárgabarack lekvárból limitált adagunk volt.

Kaptunk Férjem édesanyjától, meg az egyik baráti házaspártól is.

A Mama-féle lekvár, kipróbált lévén, gyorsan elfogyott.

A barátainktól kapottra, mint utolsó üvegre, nagyon vigyáztam.

Aztán a héten csináltam rakott palacsintát, amibe ez kívánkozott.

Férjem, abszolút nem édesszájúként, és egyébként sem szeret enni..., na szóval, felfedezvén, hogy a lekvár már legálisan is ehető, szépen, apránként rájárt...

Amikor megbeszéltük, hogy szerintem ami ennyire finom, ennyire kuriózum (mert házi, és mert már csak ez az egy van belőle, és nem azért, mert a barátok csinálták, mert a Mamáé is ugyanilyen finom volt, azért is fogyott el gyorsan), akkor úgy kéne csinálni, hogy olyan ételbe kerüljön, amit mindenki eszik, következésképp, élvezi mindenki.

Férjem ezzel egyet is értett, addig a pillanatig, amíg nem akart egy újabb szelet lekváros kenyeret enni.

De nem találta a lekvárt.

Naná, hogy nem, mert eldugtam, az utolsó általam készített erdei gyümölcslekvárral együtt.

Kemény voltam, és kegyetlen-bár szerintem ő egy másik "k" betűs jelzővel illetne, ami a népművészeti agyagedény szinonimája-, és amíg nem készítettem el a zserbót, addig nem vettem őket elő.

Aztán, mivel a barackból már csak egy rétegre elegendő volt-na, jó, hagytam benne egy-két kanállal, hogy Férjnek mégis jó legyen-, így a középső réteg lett csak sárgabarackos, a másik kettő meg erdei gyümölcsös (ezt a helyi erdő terményeiből készítettem: áfonya, szeder, szamóca, málna).

Olybá sikeredett, hogy reggelre már csak 6 kicsi szeletecske maradt.

Abból már csak három van.

Mert nekem is annyira ízlik!

Holnap várom reggel Sebastian telefonját.

Mert lehet, megint gyorsított magyar nyelvtanfolyamot fogunk tartani...

A legközelebbiig...!

Iszik-süt-dekorál

Nos, iszom a vizet, minden nap.
Napi 3 liter nekem nagyon sok. Általában 1 vagy 1,5 l vizet ittam eddig naponta, de ez most jóval több. És nagyon oda kell figyelnem, hogy ne felejtsem el. Vagy hogy betartsam, és tényleg megigyam. Ebből adódóan az utolsó egy liter valahogy mindig este 9 és éjfél közé esik, de már úgy, hogy szinte erőszakolom magam, hogy megigyam.
Ezidáig semmi változást nem tapasztaltam, ami persze nem nagy dolog, hiszen vajmi kevés idő telt még el.
Na, jó, egy dolog változott: rengeteget járok a WC-re, és hogy mennyi folyadék tud az ember lányából távozni?!
Komolyan mondom, rosszabb, mint amikor babát vártam, ilyen sűrűn még akkor sem jártam ki.
Nem beszélve arról, hogy én, aki eddig csodálkozva és némi sajnálattal hallgattam azokat, akik az éjszakai, kötelező WC-re meneteleikről számoltak be, most saját bőrön tapasztalom. Vagyis saját hólyagon. Nemszeressem-állapot.
De ez van.
Meg a tompa fejfájás tegnap óta. Tehát eddig még a fejfájás ellen nem vált be...

Elkezdtünk a lányokkal egy kicsit díszíteni, hangolódni a hideg téli estékre, és várva a Karácsonyt. Igazi karácsonyi díszítés persze majd csak decemberben lesz, mert annak akkor jön el az ideje, meg a hangulata is akkor az igazi, és mert épp elég idő lesz megunni...
Így most csak a gyertyák és egy-két télies dekor került elő.
Meg Férjem feltette a falra az egyik dekorációnkat, amit magunk hoztunk össze:
Még nyáron találtunk egy kirándulásunk alkalmával olcsó falmatricát, aztán vártuk, hogy majd az új lakásban a helyét megtaláljuk.
Rengeteget sétálunk a környéken, és találtunk egy romos, elhagyatott, mező-széli házmaradványt.
És ott megláttam egy szép ajtóbetét darabot, de otthagytam.
Aztán pár hétre rá csak elhoztuk.
Állt egy darabig az előszoba falának támasztva, várva, hogy betölthesse méltó szerepét, amikor is beugrott: lefestem vizes alapú festékkel, de nem precízen, csak ahol épp a teddy éri, majd amikor megszáradt, megkapta a falmatricát.
És most felkerült az előszobába, az ajtóval szemközti falra, hogy amikor belépünk, ő köszöntsön minket (a kutyán kívül-persze...).

A díszekről csak annyit: egyedül a kültéri lámpásokat vettük, akcióban egy 3 db-os szett annyi volt, mint egyébként egy darab.
A hóemberek, a két kicsi fiú: Férjem előző munkahelyén a hotel-dekorációkat frissítették, és őket-több más társukkal együtt-, kidobásra ítélték. Kedves családi barátunk, aki Férjjel együtt dolgozott ott- mint, többek között házmester-, rögtön rám gondolt, és eltette nekem a jobb minőségű, ép, vagy csak kicsit hibás tárgyakat, amiknek aztán mi borzasztóan megörültünk, és már tavaly ezekkel díszítettük a lakást, vártuk a Karácsonyt.
Nekünk öröm rájuk nézni, másnak már bizonyára unalmas volt, és megszokott.
Mi viszont nagy becsben tartjuk őket.

Aztán persze a hét, és a hétvége nem múlhat el sütés nélkül sem, nem csak a dekorálás volt porondon.
Valami sütinek mindig kell lennie, ezért 2-3 naponta csinálunk valamit, közösen.
Általában a Kicsi segít, mert egyrészt érdekli, másrészt addig is velem van, és harmadrészt a Nagylány vagy még suliban, vagy tanul.
Pénteken pillangós sütit csináltunk, egyszerű muffin-nem vagyok oda érte, de gyors, ezért néha meggyőzöm magamat, hogy jó lesz ez...-, aminek a tetejét le kell vágni, félbevágva visszaragasztani valamilyen krémmel, és már kész is (nem saját ötlet, több helyen is láttam már).

Szombaton nem mentünk el a boltba, így viszont sütnöm kellett kenyeret.
Szeretem csinálni, az a bizonyos dagasztás nélküli-szintén a neten több helyen előfordul- már bevált, rendszeresen sütöm.
Aztán van a bagett, a vajas zsemle, a focaccia, és a serpenyős lepénykenyér, na meg a pizza, amik még sűrűn készülnek itthon.
De már régóta szemeztem Limara fehér kenyerével, annyira szép, a gyerekkoromat idézi a kinézete.
Finom, ropogós, repedezett héj, amolyan ittvanazorrombanazillata-képe van.
Tudjátok, amit ha megvesztek még melegen a pékségben, boltban, akkor mire hazajuttok vele, csak lecsíptek belőle innen-onnan egy-két darabot.
Ahogy Nagylányom szokta volt csinálni.
Volt olyan, hogy lement kenyérért, és a tőlünk két utcára lévő pékségből mire hazaért, a kilós kenyérnek alig maradt meg a fele.
Visszatérve Limara kenyerére, a bajom mindig az volt, hogy úgy kezdődik: 20-25 dkg öregtészta.
Nem mintha nem lenne meg rögtön ott az öregtészta receptje, de valahogy sosem akaródzott nekiállni megcsinálni.
(Az öregtészta olyan, mint a kovász, csak ebben van élesztő is. A szerepe az, mint régen volt, hogy ezzel kelesztik meg a kenyeret. Minden háznál más volt a szokás állítólag, de az alap az volt: a kenyértésztából kicsíptek egy darabot, félretették az újabb kenyérhez, amiből szintén kicsíptek egy darabot, és így tovább. A lányok, amikor férjhez mentek, az édesanyjuktól kaptak egy ilyen tésztát, és nagyon kellett ám rá vigyázniuk, hiszen a kenyér alapja volt.)
Aztán szombaton fogtuk magunkat a Kicsivel, és begyúrtuk.
(Csendben jegyzem meg, a munka sokkal hatékonyabb, ha egy rózsaszín Tündér segédkezik az embernek.)
Vasárnap reggel Férjemmel azt terveztük, hogy a már régóta vágyott és hirdetett helyi Flohmarktra (amolyan ócskapiac, a szó nemesebb értelmében, persze mai árukkal is) benézünk, és emiatt korán kellett kelni.
De ez nem is volt gond, mert a kenyeret begyúrtam, bedagasztottam, majd hagytam kelni, amíg mi odavoltunk.
(Rengeteg dolgot láttunk, érdekes volt, habár nem vettünk semmit, mert nem volt meg az az nekemeznagyonkell-érzés. De találtam csipkehorgoló-tű készletet, naggggyon vékony fejjel, fa tartóban, látszott, hogy igen használt volt. Tetszett, de mivel csipkét nem igazán csinálok, így otthagytam, habár azóta is a fejemben van. Megjegyzem, itt is visszaköszön Anyu. Anno szinte minden szombaton az un. Lengyel-piacon kezdtünk, aztán amikor hazamentünk, Anyukám mindig rájött, mit kellett volna még megvenni, de nem is érti, miért nem vette meg...)
Hazaérve a szükségeseket még megtettem azért, hogy a kenyér kenyér lehessen, a többit a sütőre bíztam.
Nos, az eredmény fantasztikus lett (ahogy az Limarától várható mindig), olyannyira, hogy nem tudtuk kivárni, hogy kihűljön, és mire az ebédre került a sor, szinte jól laktunk a frissen sült kenyérrel.
Ma reggelre, maradt a pilléje/csücske, ki hogy ismeri.
És ennyi.
De mivel van még öregtésztám, így ma is fog készülni egy újabb kenyér (de ennek már a tetejét jobban be fogom vágni, hogy szépen szét tudjon nyílni. A tegnapi vágások nem is látszódtak meg, bátrabban kell bánnom a pengével.).

Aztán, hogy a délután se teljen el eseménytelenül, az ostoros kalács alapján sütöttem egy kakaós kalácsot, csak a formáján dobtam egy csavart (ez sem saját ötlet).

Közben persze kötöttem, horgoltam, haladni kell a dolgokkal.

Most meg várom, hogy ismét elmúljon a fejfájás.
Nem egy változatos program...

Ja, és megyek, iszok egy kis vizet!

A legközelebbiig...!

A (nem képzelt) betegek

Kedd délután óta Férjemmel mi vagyunk betegek. Ez még nálam nem akkora probléma, mert valahogy átvészelem a napokat, viszont Férjhez egyébként is közel áll a hipochondria, és ha ez valódi betegséggel társul...
Én személy szerint a migrénre szedek csak gyógyszert, de arra rengeteget.
A náthával úgy vagyok, ahogy jött, úgy el is megy. Maximum teát iszok, ami normál állapotban nem jellemző rám.
Kezdek egyre jobban Anyukámra hasonlítani, Ő ugyanis minden évszakváltásnál letaknyosodott. Már egyre sűrűbben figyelem meg ezt a jelenséget magamnál is.
Férjnek mindenesetre a lelke akkor nyugszik meg igazán, ha gyógyszerrel tud szembeszállni a betegséggel, így ma vett 2 féle tablettát is, meg orrsprayt.
De hogy a gondoskodását érzékeljem, az egyiket kifejezetten nekem vette.
Én szerintem simán meglennék gyógyszer nélkül is, de egy röpke ellenkezés után bevettem az első-és szerintem utolsó-szemet.
Hátha ettől Férjem gyorsabban gyógyul.

Mindenesetre a torokfájás miatt tegnap délután elaludtam, a Kicsi pedig betársult. Nem volt szerencsés, mert fél 9-kor felébredt, és utána hajnal fél 1-ig nem is aludt vissza.
Így viszont reggel nem bírtam lelket lehelni belé, szóval holnap fog az oviban debütálni a betegsége után.
Nem aggódok, szeret járni, sokszor hétvégén is felkel, hogy elérje az ovisbuszt, tehát ha ma időben elalszik, akkor simán fog menni holnap minden.
Kivéve a frizura készítést, mert szárnyait bontogatván, vagy már a pályaválasztás gondolatának fényében, valamelyik nap frufrut vágott magának... Titokban, persze.
Amikor másnap reggel fésültem, furcsa volt valami, de egészen addig, amíg fel nem copfoztam a haját, nem értettem, mi is az.
Amikor finoman rákérdeztem-bízván benne, hogy tévedek, habár mitől "törne le" egy egész tincsnyi haj???-, Ő büszkén közölte, hogy direkt vágta le.
Ahogy másnap is direkt akarta az egyik plüss cica lábát is levágni, merthogy sürgősségi ellátásra lett volna szüksége.
Azóta az ollókat kellő magasságban tartom.

De ha épp nem orvost vagy fodrászt játszik, akkor átmegy "Jézus"-ba. Tegnap közölte az apjával: Apa, kelj fel és fuss!

Ma elhatározásra jutottam: több helyen is olvasni lehetett arról, hogy egy brit újságíró hölgy egy hónapig napi 3 liter vizet ivott-többek között a sűrű és erős fejfájása miatt. A fb-on indítottak egy mozgalmat ennek kapcsán- nem, nem ma, csak én most olvastam.
A lényeg, hogy én is kipróbálom a napi 3 liter vizet egy hónapig, hátha beválik.
Állítólag fiatalít is, de én már a fejfájástól valò búcsúban is kiegyeznék.

Ha lesz fejlemény, beszámolok.

A legközelebbiig...!

Gyors helyzetjelentés

In memoriam Citromkrém: ahogy megjósoltam, minden különösebb pékáru nélkül, pusztán egy-két kiskanál felhasználásával elfogyott...két napot sem élt meg.
Mindenki megelégedésére, többször is el fogom készíteni.

Migréneseknek, és a magam emlékezetése végett: a mesterséges édesítőszer elősegíti a migrén kialakulását.

Marad a cukor: fehér, barna.

Holnaptól havat mondanak, nem hiányzik.

A legközelebbiig...

Citromkrém

Mivel a Kicsi beteg, és itthon van-szerencsére azért még az elején elkaptuk a torokfájást, így nem a klasszikus betegen fekvő gyerekről van szó-, így kicsit átszerveződnek a napjaim. 

Ez azzal jár többek között, hogy vagy festünk, vagy nyomdázunk- a legegyszerűbb módon: parafadugót befestékez, és azzal nyomkod mindenféle absztrakt mintákat a papírra (persze, csak nekem absztrakt, Ő mindegyikben felismerhető formát lát), vagy társasozunk (egy fontos szabály van minden játéknál: nincs játékszabály, kizárólag a 4éves által éppen aktuális szabály az érvényes, melynek következtében én mindig fonalat vesztek, ő pedig nyer...), vagy ahogy az elmúlt két napban is volt, készítem az ebédet, kívánság szerint.

Nem nagy kunszt, mert napok óta rántott húst eszünk.

A Kicsi reggelire is, meg vacsorára is.

De azért közben, amikor lehetőségem van rá, szétnézek a neten. Süti ügyben. Meg hogy újat tanuljak, próbáljak, vagy adaptáljam a már meglévőkhöz.

Többször, évekkel ezelőtt is összefutottam a citromkrémmel, és annak egekig való magasztalásával.

De ellapoztam.

Aztán az elmúlt két hétben egyre sűrűbben került megint a szemem elé.

Addig-addig, hogy ma nekiálltam.

Több receptet is megnéztem, aztán maradt a szokásos: vegyítem őket, és csinálok valamit.

Így született meg az én Lemon Curd-öm, és meg kell mondjam, tényleg nagggggyon finom!

Tesztüzemben így néz ki a kisBetegünk, mint főkóstoló:

És ilyen lett a citromkrém:

Nagyon finom magában is, de az angoloknál, akiknek ez az egyik kedvencük állítólag, szóval ott pirítóshoz, valamint péksüteményekhez lekvár helyett fogyasztják. Ezen felül sütemények, torták megtöltésére is alkalmas.

Ha marad.

Mert hogy eléggé esélyes, hogy idő előtt elfogy, ha az ember lánya nem figyel oda magára.

Állítólag két hétig is eltartható a hűtőben.

Kíváncsi vagyok, volt már olyan, hogy valakinél ilyen hosszú életű volt?!

Nagylánynak boldogan újságoltam, hogy micsoda finomságra tettem szert!

Közölte, megkóstolja, de csak tényleg megkóstolja.

Visszafogottan közölte, finom...finom...

Nos azóta csak azt hallom, hogy nyílik a hűtő ajtaja, csörög az üvegfedő, ahogy tekeri, majd a kanalazás hangja...

Remélem, marad a Férjemnek is, legalább kóstolóba.

Szerintem holnap újabb adagot fogok készíteni.

És azt is tudom, hogy karácsonyi ajándéknak is remek lesz, mert saját készítésű, mert nagyszerűen lehet a csomagolással még szebbé és mutatósabbá tenni, és mert igazán személyre szóló, amiből érezni, hogy fontos az ajándékozó számára is, hogy mit ad.

A recept meg igen egyszerű: 3 egész tojás, 3 citrom leve (alapos tisztítás után a reszelt héjuk is), 7,5 dkg vaj, 10 dkg cukor. Mindezt összekeverni, gőz fölött addig keverni folyamatosan, amíg nem lesz pudingszerű, és már kész is van. Kihűteni, és mehet is a hűtőbe, amíg meg nem esszük-így, vagy úgy.

Amire figyelni kell, hogy tényleg folyamatosan keverjük, nehogy a tojások kicsapódjanak. A rántottás citrom, cukorral, nem biztos, hogy annyira finom... :-)

Délután pedig a már egy hónapja elkészült hópelyhemet is végre blokkoltam, remélem, tényleg sikerült megfelelően kikeményítenem.

Hát, a fehér a fehéren nem nagyon mutat, de majd használat közben is lesz kép...

Igen, Ő pedig az egyik Angyalka.

Megjegyzem, nem lesz tele a lakás velük, jön a Karácsony, közülük pedig egy páran mennek másokhoz, hogy rájuk vigyázzanak.

A legközelebbiig...

Kötés-horgolás, és egyebek

Tegnap óta migrénnel szenvedek. Ez nálam sajnos nem annyira nagy történet, márhogy maga a migrén jelenléte. Igen fejfájós vagyok, ez a második terhességem óta csak még rosszabb lett. A szoptatást végül azért hagytam abba- na, azért már elég nagy volt a kicsi, közel 20 hónapos-, mert nem akartam tovább mérgezni a gyógyszerekkel...Heti 2 migrén bejátszott. És mostanában egészen a hányásig fajul, utána kezd csak enyhülni. A legutóbbinál már a második napon nem tudtam felkelni, és húztam a strigulákat a gyógyszer-hányás meccs során, jelentem, 7:4-re a tabletták nyertek...

Visszatérve, ma is elég kába vagyok, a friss levegő időnként kicsit enyhít, de mivel már csípős a levegő, nem tudok egész nap a teraszon lenni...
Pedig jó lenne, tegnap vettünk "használt" Angyalkákat-hát ez így leírva elég hülyén hangzik...
A lényeg, hogy egy közeli faluban ráakadtunk egy magánhirdetésre, 4 db bronz Angyalka, 5 euró. Már
hogy a Férjem akadt rá, és mivel Ő találta, rögtön zöld útjuk volt-ugyebár, nem kellett győzködnöm, hogy az új lakberendezési projektünkbe ők nagyon is beleillenek, feltétlenül meg kell venni...
Az eladó-egy igen kedves hölgy- mutatott még másik négyet, hogy ha őket is elvisszük, akkor 8! euróért az egészet ideadja...
A legkisebb is 12 cm magas, és én csak repkedtem, hogy, mi is a "hülyének van csak szerencséje" kategóriába kerültünk, végre, egyszer!!!
A színük egy kicsit eltér a koncepciónktól, de sebaj, Férj vett festéket nekem, és átfújom őket.
Délelőtt meg is történt az egyik kis Angyalka lefújása, most épp a második réteg szárad rajta.
Tehát, lenne mit csinálni kint, de a migrén és a napsütés ellenére hűvös idő miatt most egy kicsit odázom a teendőimet.

Közben készülnek a sapkák-sálak, a hét végére meglesznek, aztán mehetnek haza, remélhetőleg tulajdonosaik legnagyobb örömére.

Az eddig "kollekció" itt látható:

Ezek meg a hosszú évek kihagyása utáni próbálkozásaim horgolás terén.
A jobb oldali, színes, egy boleró szerűség lesz, életem első nagyi négyzetes mintájú darabja, szeretem készíteni, haladós, és a színek játéka meg külön inspirál.

A hétvégén egy film közben összedobtam egy újabb sapkát a Kicsinek, én csak harangvirágnak nevezem, Férj hagymának, de mindketten egyet értünk abban, hogy jól áll a viselőjének.

De amire nagyon büszke vagyok, és nagyon sokat jelent nekem: Mamám csipke-horgoló tűjével készített, évek óta őrizgetett, általa rám hagyott fonalból a második horgolt terítőm (az első egy kisebb átmérőjű, csak azért készítettem, hogy lássam, képes vagyok-e megcsinálni):

Persze, azért a szokásos séta sem maradt el, főleg, hogy a Férjem itthon tudott lenni 3 napot.
Ki is használtuk az egyik délutánt, és csak kettesben-akarom mondani, a kutyával együtt hármasban- tettünk egy nagy kört.

Fáj a fejem, nem múlik.

A legközelebbiig...

Emlékül...

A mai nap mindenkinek a szeretteire való emlékezéssel és a temetők meglátogatásával telik.

Sajnos, mi nem tudjuk ezt személyesen megtenni, azonban azt gondolom, hogy nem a hely, hanem az érzések alapján emlékezünk, gyászolunk.

Anyukám korán elhagyott minket, ez a mai napig fáj.
De azt is tudom, hogy amikor eszembe jut, akkor éppen miránk vigyáz onnan fentről.
És nincs nap, hogy ne jutna eszembe...

Anyukám nagyszülei nagyon közel álltak hozzám. Anyu révén napi szinten voltunk náluk.
Egyszem lány unokaként Mamám kedvence voltam.
Amikor már csak Tatám élt, és megszületett az első dédunokája, az én nagylányom, akkor Tatával még közelebb kerültünk egymáshoz.

Mamától tanultam meg kötni, horgolni és hímezni.
Anyukámtól a házimunkát, az otthon szeretetét, a gondoskodást, azt, hogy egy anya legyen bármilyen fáradt, beteg, a családot nézi először.
Mindkettejüktől a sütés és főzés szeretetét, az igazi, otthoni ízek élményét.

Mostanában nagyon nagy örömömet lelem a kötésben, horgolásban.
Féltve őrzöm Mamám nagyon régi és nagyon vékony horgolótűit, melyet először Tatám tett el elmékbe, majd Anyukám...sajnos igen korán rám szállt, de ha rájuk nézek, mindig Ők jutnak eszembe.

Célom, hogy lányaim is megismerjék Őket, és bár csak nagylányomnak adatott meg, hogy Anyukámmal és Tatámmal éljen egy keveset, mindkettejük mindennapi életébe szeretném az én Kedveseim emlékeit elszórni. Fényképekkel, emléktárgyakkal, történetekkel...

Szívemnek nagyon kedves ez a kép, amire ha nap, mint nap ránézek, Ők jutnak eszembe.

HIÁNYOZTOK!