2015. április 16., csütörtök

Cantuccini

Avagy Biscotti.



Ki hogy ismeri.
Vagy nem ismeri.
Bevallom töredelmesen, hogy két évvel ezelőttig én sem nagyon hallottam róla, azonban, amíg előző lakhelyünkön laktunk, közel volt az olasz határ, így sűrűn átjártunk, főleg élelmiszert vásárolni.
Ezen felül, persze, kirándulni is, így jutottunk el Bolzanoba, Veronába, a Garda tóhoz, jártuk körbe a Como-i tavat, és még sok szép helyet.
Jaj, ezen emlékek miatt sokszor vérzik a szívünk, annyira kedvünkre valók az olasz emberek, a mentalitásuk, ahogy a legfiatalabbtól az egészen idős hölgyekig, urakig meg tudnak jelenni, adnak magukra, van idejük és kedvük kávézni, szánnak és tudnak időt szánni egy jó kávéra a teraszokon, az a dallamos beszéd, az a lüktető élet...!
Na, de vissza a valóságba.

Szóval, sokat jártunk át bevásárolni a határ menti élelmiszer boltba, ahol azért mindig vettünk valami igazán olasz süteményt, kekszet, édességet.
Az egyik ilyen volt a cantuccini, amit eredetileg borba áztatnak és úgy eszik meg, de mi, bár hagyománytisztelők vagyunk, mégis kávéval ettük-ittuk inkább, mivel az sűrűbben előfordult az asztalunkon.

Most télen a házi néninktől kaptunk egy nagy zacskó törökmogyorót.
Én annak rendje és módja szerint fel is használtam: egy klassz vázát ezzel töltöttem fel, beleállítottam egy igen hetyke faágat, amire apró izzósort tekertem, és tegnapig ő (is) szolgáltatta a hangulatvilágítást a nappaliban.

Mivel azonban ideje volt leporolni a mogyorószemeket, és mert már egy ideje kerestem a tuti cantuccini receptjét, így tegnap belecsaptam este 6-kor a dolgok közepébe.
A tökéletes időzítésnek nagy szerepe van, az estébe, éjszakába nyúló sütéseknek meg külön bája.
Már ha valaki ezt tudja értékelni.

Először is a kerti küszöbön megtörtem a mogyorókat. A megfelelő célszerszám erre egy kb. 3 kilós kalapács, mert annak már akkora a feje, hogy garantáltan eltalálod a mogyorót, és akár az ujjadat is.
Majd gondoltam, a mogyoró belső héját, amit lehet, hogy hártyának hívnak, de tudod, az, ami barna, és néha felakad a szájpadlásodra, vagy épp a fogadra, a bal felső kettesre, na, hogy azt leszedem. Ezt okosok úgy csinálják, hogy forróvíz, cucc bele, majd szépen lehúz hártya.
Na, jelentem, a fél évig érlelt mogyorónál ez nem vált be.
Gondoltam, semmi baj, majd ráfogom a sütire, hogy direkt ilyen, mert milyen szép kontrasztot ad, meg egyébként is, olyan autentikus.
(vágod, hogy milyen kifejezéseket ismerek? néha én is megdöbbenek magamon)

Aztán jött a recept, amiben a megjelölt mennyiség a kommentek szerint azonnal duplázandó.
Igen ám, de házi néni anno nem volt olyan nagylelkű, vagy nem volt jó a termés, de nekem összevissza egy adagra való mogyoróm volt.
Bátor lévén, azért én mégis két adag tésztával kezdtem.
Belegyúrtam a mogyorókat, és ugye milyen jó, hogy rajta volt a héja, így simán átlátszott a tésztán, hogy jóval több a mogyoró, mint a tészta.
Ezért aztán rádobtam még egy adagot.
Elég szép kukac kerekedett belőle.

ja, hogy nem látni semmit? mert a kukac szemérmes...

Aztán csak vártam, hogy kisüljön a süti.
A leírás szerint, amikor megsül, felvágod, és visszatolod, hogy jól megkeményedjen mindkét oldala a szeleteknek, ettől cantuccini a cantuccini.

Igen ám, de azt nem írta a recept, hogy azonnal vágd fel (bár, ha belegondolsz, forró tepsin forró sütit fogni már alapból sántít), vagy várjál, amíg kihűl.
Én, aki azért a recepteket általában nagyjából követi csak, itt most szó szerint mentem végig rajta, és mivel nem írta, hogy várjak, nem vártam.
Az első két szelet után rájöttem, hogy valószínűleg értelmes emberekből indult ki a recept írója, velem nem kalkulált.
Azért, azt is hozzá kell tennem, hogy indiánnevemnek megfelelően (Szőke Ohne Türelem) már alig vártam, hogy lássam a végeredményt.
De be kellett látnom, sikert akkor érek el, ha hagyom kihűlni, és utána szeletelem, és tolom vissza a sütőbe.

Reggel pedig a kávémhoz mi mást ettem volna?





Alig várom, hogy a családom többi cantuccini rajongója is hazajöjjön, és megkóstolja, és vállon veregessen!

A legközelebbiig...!

Meséljenek a képek

A hétvégi kirándulás, melynek célja Férj szerint az én kifejezett kérésem volt, hogy medvehagymát akarok gyűjteni.
Most, hogy mondja, igen, tényleg...
De akkor, miért is járok ki a kertünkbe medvehagymáért?
Biztos más az íze.
Ez lehet a titok, hogy az egy órányira lévő medvehagymázó helyre AKARTAM, ÉN, kirándulni.
De élveztük, ahogy a Dunába kövek dobálását a Kicsi, és mi az Ő örömét.


























És, ha már gyűjtöttünk medvehagymát, akkor ettem is belőle.



Medvehagymás, napraforgó csírás, többmagvas barna kenyér az egészségesség jegyében, kacsazsírral és kacsamájjal...
Jó étvágyat!

A legközelebbiig...!

2015. április 15., szerda

Reggeli körkép

 Majdnem szív

 Dolgozik a gyanta












A legközelebbiig...!

Remember

Férjem másfél, két napig nem lesz itthon.

Azonban, hogy a hiányát ne érezzem, gondoskodott róla, hogy a lakás bármely pontján találjak valamit, ami őrá emlékeztet.

Ilyen például a tusfürdője a konyhapulton (más, normális családoknál is így szokás),  két kávésbögre (miért, te nem másik pohárból iszod mindig a következő adagot?!),  egy árván elhagyott vizespohár, és még sorolhatnám.

Sokáig úgy véltem, ez feledékenység, majd hogy lustaság a részéről, később, viharosabb időszakban, hogy direkt bosszant, de beláttam mára, mint tapasztalat és egyre bölcsebb nő, hogy ez kizárólag a szeretete megnyilvánulása!

Tudja, itt, a világvége meg egy nap faluban szükségem van a tudatra (is), hogy velem van, mégha éppen a koordinátái mást mutatnak!

Köszönöm Apa!

A legközelebbiig...!

Régen voltam...

...de most itt vagyok!

Közben a családias hangulatú tüdőgyulladás partynak vége lett, igaz, Nagylány megspékelte egy kis Bronchitissel is, ez asztmával kombinálva igen hangulatos volt időnként.
Nagy megnyugvást adott a kétnaponta látott doktornénije arca, amint a "semmi javulás" kifejezés kiült az arcára.

Ezalatt jött és ment a Nyúl, Húsvét lévén.
Meséltem a templomi megemlékezésről?
Meg lettünk szenteltvizezve!
Más szóval, ha most valaki szid minket, simán leveszi rólunk a szentelt vizet is!
De félre a tréfával, mert nem is szeretnék ezzel tréfálkozni.
Volt barka szentelés, volt falun átvonulás és volt ostyáért sorban állás, amit mi nem tettünk meg, mert bár én hiszek abban, hogy valaha, valaki tett valamit, és valaki ma is kell, hogy lelket tartson emberekben, és valahol nagyon is csodálom ezt a fajta összetartozást, az ilyen ünnepek, megemlékezések során való együttműködést, de mivel hittanra sosem jártam, a Bibliát kizárólag önszorgalomból és érdeklődés címén olvastam, vagy egyfajta hitem, gondolatom, ami feljogosít a templomokba lépésre (legalábbis magamat ezzel nyugtatom), de nem követem szigorúan a szabályokat, és nem érzem magam ostyavárásra érdemesnek és alkalmasnak.
Na, ezen mondatom igen kerekre sikeredett, jó öreg, kedves régi rektorunkat meghazudtolóan hosszadalmas lett!

Mindenesetre a Kicsi örömmel énekelt megint az ovis csoporttal, én meg ismét könnyesre lelkesedtem, hallván az Ő öröménekünket!

Itthon meg a szokásos kalács, sonka kombó várt minket, az előző napon Férj-Kicsi-Anya alkotta örsi foglalkozás keretében festett tojások mellett.


Kisvárosunkban is húsvétoltak:





Persze, nem csak a Nyúl jött, és ment, hanem volt Vendégünk is, a Nagy Levesevő, sokunk Roryja, aki nem keverendő a Gilmore Gilr Roryjával, és akit mindig örömmel látunk.

És ha már Húsvét, készült egy nyuszi is, ajándékba, illetve kérésre, akinek már rég a tulajdonosánál kellene lennie, ha nem hagyta volna itt őt az én cseppet sem szeleburdi, de totálisan átgondolt, rendszerető és rendszerező Nagylányom...Mert igaz a mondás, hogy a szerelemben eszét veszti az ember. De ennek van most itt az ideje, kellenek a tapasztalatszerzések. Nekem is, hogy ezek szerint a bevált cetliző "mitkellvinni" lista igenis kell, még egy egyszerű útra is.




És, hogy ne legyen olyan unalmas az életem, bevállaltam egy kalapot is, a már igen régóta készülő szoknya mellé.

A kalap egyszerű történet, a díszítés sem volt megerőltető, legfeljebb a fantáziámat kellett megmozgatni egy kicsit, ami nem van nagyon.



Már "csak" azért kell izgulnom, hogy miként áll a megrendelő fején, képen tetszett neki, de minden a tükör előtt dől el.
Én például mindig eldőlök a tükör előtt, amennyiben sapkát vagy kalapot veszek fel, mert tarkón vág a látvány, és ettől padlót fogok...

Ééééés, a szoknya is elkészült, ami nem volt egy egyszerű menet, mert csak az alapminta volt meg, a szaporítások, a szoknya formájának kialakítása és legfőképpen, az alja rész cikk-cakk vonalának meghorgolása rám volt bízva.
Jelentem, megcsináltam, nekem tetszik, büszke vagyok magamra, néha már vállon is veregettem magamat, azonban itt is várat még magára az öröm.
Ez egy olyan szoknya, aminek egy szatén alsó szoknya része is lesz, ezt otthon varrják hozzá, alá, meg...





Elkezdtem egy poncsót is, kérésre.
Sikerült egy nagyon szuper fonalat beszerezni, szerencsére tág határt kaptam az ár-érték arányra, így öröm a munka, mert kötteti magát a fonal.


Mert amíg játszóterezünk, addig is kihasználjuk az időt a munkára, hobbira. És, nem is voltam egyedi eset, másik két anyuka is kötött, horgolt, mondhatni, szakkört tartottunk


És, mivel a monotonitás nagyon fáraszt engem, a kötés mellett párhuzamosan horgolni is kell, ezért kipróbáltam egy kendő mintát, szerintem lesz még párja, csak több fonalból.





De, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy már nincs mit csinálnom, Nagylányomtól a születésnapi ajándékom is fonal volt, illetve magának is vett sálra valót.


Kék, mert az a kedvenc színe. Ebben rám hasonlít.
Ezért is furcsa nekem, hogy amit kaptam fonal, és amit persze én választottam, többszöri nekifutásra, még a pénztár előtt is rákérdezve, miszerint: "Biztos, hogy illik hozzám ez a szín?", nos az nem kék.
De nyitni kell.
Meg hát, csak öregszem, változok...vagy mégsem?

Mindenesetre belekezdtem egy csipke kendőbe, amit tavaszra-nyárra szánok magamnak, és aminek a kötése nem annyira bonyolult, inkább csak figyelmet igénylő, és ami pont nem nagyon van egy 5 éves mellett, de sebaj, szeretjük a kihívásokat!
Főképp az olyan kihívásokat, amiket azért kapunk, mert Férjnek mondjuk nagy a lába, vagy a hasa, de valamelyik miatt épp nem látta a kötésemet, és kicsit beleakadt a fonalba a lába, és kicsit húzta magával, ami miatt egy kicsit leszaladtak a szemek. De egyébként nem Ő volt, hanem a szokásos, másoknál is mindig előforduló, kizárólag éjjel, a sötétben garázdálkodó lények, akik lehetnek Manók, Koboldok, Ördögök vagy Menyétek a mezőről, de mindenesetre például az ő számlájukra írandók a fél pár zoknik eltüntetése is, vagy a tábla csokik rejtélyes eltünése, vagy kiknél  éppen mi...
De mindezek ellenére lesz ebből kendő, egyszer, nekem, valamikor...


A titokzatos titok, hová futnak a szemek, és miért is?

Ami viszont mindenért kárpótol mostanában minket, az a tavasz, a napsütés, és a Húsvét hétfőn utoljára látott hóvihar egyre halványuló képe az agyunkban.

Tavaszra fel, kiránduljon mindenki, aki csak teheti és szereti, mert nagy szüksége van a szervezetünknek, a lelkünknek a kikelet nyújtotta szépségekre.

Mi is voltunk a hétvégén, képek később, és ma reggel se maradt el a sétám. Szeretem ezt a tájat. Még van módom szeretni.

A legközelebbiig...!