2017. október 23., hétfő

Vers (nem) mindenkinek

József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

2017. augusztus 31., csütörtök

Dejà vu-m van

Ma megvolt a tanévnyitó.
Ismét. Már a Kicsi életében a második.
Elnéztem az iskolaudvaron álldogálló szülőket, nagyszülőket. Az apukákat, akik fotózták a gyermekeik jelentős életeseményét. A nagyszülőket, akik büszkén kivárták az unokáikkal együtt az ünnepség végét, pedig meleg volt, és ülni se sokan tudtak.
Amikor a mellettem álló apuka büszkén megpuszilta az ötödikes formájú fia kezét, amikor az a szereplése után odament inni hozzá, akkor megint belémhasított, hogy: a Kicsi kit érdekel, ki figyel rá, ki büszke rá rajtam kívül? Az ő sikerei, érdemei sosem lesznek az apja örömei...és nem tudom, melyikőjük veszít többet?!

Most itt ül mellettem, miután ismét megvolt a tanévkezdési agymenésem: tavaly két dobókockát kerestem, mint egy idióta, ma meg nem találom a diákját. Tudom, a szünet elején az angol táborba vitte.
Hogy azóta hová lett?!

És persze, megint én fogok égni holnap a tanító nénik előtt, én leszek a renitens anyuka, a "nem is vártunk mást" szülő.

Pedig nem ilyen voltam. De néha nagyon nehéz. Ezer felé szakadok, ezer dolgot kell intéznem, kitalálnom, megszerveznem, átcsoportosítanom, és néha rám omlik minden. Betemet, maga alá gyűr, és fullaszt. Idegessé tesz, üvölteni tudnék, teli torokból, miközben úgy érzem, összeroppanok, és a sírás kerülget.

Néha nagyon nehéz.

Aztán jön ez a kis szeretetgombóc, hozzam bújik, és közli: Anya, téged imádlak a világon a legjobban, mert te vagy a legnagyobb kincsem!

És én úgy döntök, hogy inkább az örömtől és a meghatottságtól sírok, mint a félelemtől...

A legközelebbiig...!