Ma megvolt a tanévnyitó.
Ismét. Már a Kicsi életében a második.
Elnéztem az iskolaudvaron álldogálló szülőket, nagyszülőket. Az apukákat, akik fotózták a gyermekeik jelentős életeseményét. A nagyszülőket, akik büszkén kivárták az unokáikkal együtt az ünnepség végét, pedig meleg volt, és ülni se sokan tudtak.
Amikor a mellettem álló apuka büszkén megpuszilta az ötödikes formájú fia kezét, amikor az a szereplése után odament inni hozzá, akkor megint belémhasított, hogy: a Kicsi kit érdekel, ki figyel rá, ki büszke rá rajtam kívül? Az ő sikerei, érdemei sosem lesznek az apja örömei...és nem tudom, melyikőjük veszít többet?!
Most itt ül mellettem, miután ismét megvolt a tanévkezdési agymenésem: tavaly két dobókockát kerestem, mint egy idióta, ma meg nem találom a diákját. Tudom, a szünet elején az angol táborba vitte.
Hogy azóta hová lett?!
És persze, megint én fogok égni holnap a tanító nénik előtt, én leszek a renitens anyuka, a "nem is vártunk mást" szülő.
Pedig nem ilyen voltam. De néha nagyon nehéz. Ezer felé szakadok, ezer dolgot kell intéznem, kitalálnom, megszerveznem, átcsoportosítanom, és néha rám omlik minden. Betemet, maga alá gyűr, és fullaszt. Idegessé tesz, üvölteni tudnék, teli torokból, miközben úgy érzem, összeroppanok, és a sírás kerülget.
Néha nagyon nehéz.
Aztán jön ez a kis szeretetgombóc, hozzam bújik, és közli: Anya, téged imádlak a világon a legjobban, mert te vagy a legnagyobb kincsem!
És én úgy döntök, hogy inkább az örömtől és a meghatottságtól sírok, mint a félelemtől...
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése