Asztal

Rég jártam itt.

Sokat gondolkodtam ezen a blogon.
Az apropója már abszolut nem aktuális.
Emlékszem, folyton kaptam a jeleket, kéréseket, támogatásokat, hogy írjak.
Ausztriában éltünk, én feladtam 20 év munkáját, karriert (?), életszínvonalat (igen, ez is megtörténik, ha külföldre költözöl egy kisgyerekkel, akinek csak 4 órás ovi jut, és egy fizetésből éltek 4en, és azt a fizetést te nem oszthatod be, pedig bizonyítottál, hogy neked az pedig igenis megy!), és bár a Férjem támogatása és a család egyesítése mindent megért nekem, mégis rendszeresen voltam rosszkedvű. A gyönyörű tájak segítettek.
A blog címe azért lett Barangolásaim nyugtató helye(tt), mert a kirándulások a sütés-főzés világába, a kötés, horgolás, varrás, tájak, városok mind segítettek a kezdődő depressziómban, és az is, hogy amíg írtam, jól voltam.

Aztán a Férjem hozott egy döntést.

Mára már nem vagyunk a családja, és már nem is tudunk egymásról semmit.

Mindezek ellenére a blog eredeti funkciójára már nincs szükségem.

Ismét az vagyok, aki voltam, és jobban vagyok, mint valaha!

Néha vannak mélypontok, megérintenek képek, emlékek, írások, amik kissé visszahúznak, de gyorsan feljutok újra a felszínre a fájdalom habjaiból.

De most megint barangoltam.

Kaptam egy kisasztalt. Barna volt, de borzalmas barna.

Több hobbi festős oldalon tanulmányoztam a tennivalókat: hőlégfúvóztam, hidegzsíroldóztam, csiszoltam kézzel, majd ma lefestettem.

Terveim szerint csak vékony lazúr ment volna a tetejére, arra wax.

Utána láttam sok szürke-fehér kombót is.

De két doboz festék most nálam nagy luxus.

Így vettem krémszínűt.
És mivel a teteje nem lett tökéletes, mivel fapasztázni kellett, és azt a lazúr nem fedi jól, így döntöttem: egyszínű lesz az egész.

Azért a 139,- Ft-os waxnak használható cipőpasztát megvettem, és már át is kentem vele a fenyő komódomat. Imádás van!

A legközelebbiig...!