2015. május 30., szombat

MZ/X, jelentkezz!

Ritka bénán érzem magam, hogy nincs netem, folyamatosan, ahogy megszoktam.
Amikor végre wifihez jutok- értsd: mész a városban, nézed a telefonodat, és ahol megjelenik a kis kérdőjel, azonnal leblokkolsz, nyomkodod ezerrel a telefont, IP címet szerzel be, telefon csatlakozik, majd ledob, hogy letiltva, majd ismét próba, forogsz körbe, mint egy búgócsiga, és amikor végre megjelenik a wifi/wlan nemzetközi jele a telefonodon, akkor ugrasz a mindenttudó és mindenható Fb-ra, hogy beszerezd a szükséges infókat..., vagy Férj van olyan kegyes, hogy a telefonjára csatlakoztatott laptoppal kapok lopott fél órákat, és akkor irány a chat a Nagylánnyal, barátokkal, ismerősökkel...

De meg kell mondanom, hogy én annak ellenére, hogy sem indigógyerek nem voltam, se nem tartozok az "YXZ" nemzedékhez, de a net igenis az életem része lett, és bár hiánya nem olyan égető, mint a vezetékes vízé, de megérzem, ha nincs.

Pusztán, ha egy ovi címét vagy telefonszámát keressük, hova fordulunk azonnal?
Ugye, hogy ugye?

Egyébként már csak ezt a hétvégét kell kibírjam, aztán talán végre kijönnek a szakemberek, és beszerelik a két hete megrendelt netet a házunkba, amihez már megkaptuk postai úton a kódot is, csak épp maga a szolgáltatás nincs sehol...

Ja, és tudom, van mobil net is. Nekünk is van. Igen kicsi adatforgalommal igen sok eurócskáért. Ezért inkább vállaltam az elvonási tüneteket, bizonyítván magamnak és a családom (engem elszenvedő) tagjainak is, hogy kemény vagyok, mi több, türelmes! A takarékost nem említem, mert Férj szerint beteges, ahogy én rá tudok ülni a pénzre...

Egyébiránt jól vagyunk, köszönjük.

Volt egy igen kacifántos költözésünk, igen jól sikerült, tipikus sikersztori, amolyan Hálivúdi filmbe illő.

Többszörös közvéleményt kutatott Férj, tendert írt ki a maga módján a költöztetendő bútorainkra, míg végül egy kizárólag non-plus-ultraként emlegetett fuvarosra jutott a választása. Fészbuk barátunk volt a kiindulási alap, mindenki az egekig dicsérte a fiatalembert, így megegyezésre jutottunk.
Listát kért méretekkel, hogy mit és hova kell szállítani.
Eljött a nagy nap, mi rendes emberekként minden dobozunkat, bútorunkat kivittünk a kertbe, hogy könnyebb legyen pakolni, és vártuk a "14-16 óra között ott vagyunk" időpontot.
Jött az sms: "minden szuper, csak inkább este 7 után érkezünk".

Éreztük, ez a remegés egyikőnkben sem az örömtől indult meg, de vártunk.

Este 8-kor KJ (neve alapján) megérkezett.
Ezzel csak két gond volt:
Régi, kedves kisfalunkban közvilágítás nem volt. Nem csak ezen a napon, hanem sosem. Nem azért, mert elmaradott volt, hanem ez általános azon a vidéken.
Este 8-kor pedig erősen sötét volt, mind kint, mind bent, mivel a lámpákat is leszereltük, végül is, költözés van, vagy mi?
A másik gond: az autóban kb. 2 lépésnyi hely volt.
Nem részletezem, hogy milyen szinten voltunk zaklatottak, este 10-re KJ belátta, most nem tudja elvinni a cuccainkat, ezért majd visszajön. Pár bútort betett (5 szék, étkezőasztal lába-a többi részére nincs szükség, nem igaz?, 2 doboz, és zsákok, valamint a két franciaágynyi matrac, illetve meg kellett győzni, hogy ha 2 hét!!! múlva akarja kihozni a többi cuccunkat, ami egyébként az életünk 4/5-e volt, akkor mégis pakolja már be a mosógépet is... Egy gyerek mellett az ember lánya nem sűrűn mos, ugyebár.

Éjfél körül indulhattunk is, egy laza 1100 km-es útra, az autónk mint egy raktár, olyan volt, a lelkünk és a testünk állapota már szót sem érdemelt.

Folytatom hamarosan, de közben pár kép.

A legközelebbiig...!

2015. május 25., hétfő

Nem mindig 21. század

Egy másik országba történő költözésnek rengeteg különlegessége van, többek között az, hogy a már bevált és használt dolgok nem működnek vagy nem működhetnek.

Ezért aztán, néha nem vagyok interneten elérhető, ami érdekes módon 10-15 évvel ezelőtt nem is volt akkora hiányérzet...

Természetesen történnek dolgok, építgetjük az életünket, és van egy halom mesélni valóm is.

Jövök majd, mert képekkel sokkal érdekesebb dolgokat megosztani, és mert most amolyan vendégszereplő vagyok ezen a neten, amiről épp bejelentkeztem.

De a nap tuti infőja számomra, hogy itt is van "saját" áfonya mezőnk! Hurrá!

És, megnyugodtam.
A Barka Fonal tesztcsoportjában most olvastam, hogy a hosszú hétvégén másokat is elért a kötés szörnye, és vissza kellett egy csomó munkáját bontania.
Jelentem, én is eljutottam a poncsó elejének végére (ez amolyan paradoxon is, nem?), és csak 20 centivel lett kisebb szélességre, mint szerettem volna!
Hurrá, ismét!
Tanulság: ha 90 cm széles valamit akarsz kötni, akkor a 80 cm-es körkötőtű tényleg nem alkalmas rá, mert sosem fogsz pontos adatokat mérni.

A legközelebbiig...!

2015. május 18., hétfő

Kendő

A poncsó projekt és a költözések sorozata (na, ez majd még megér egy bejegyzést) közé beillesztettem egy kendőt is, mert szeretek kapkodni, mintát téveszteni és kifutni az időből.




avatott szeműek meglátják a hibát is...







Mazochista vagyok, bár hedonista jobb szeretnék lenni.
De az is lehet, ha így belegondolok, a NORMÁLIS, mint jelző se esne rosszul.

Volt Férjnek születésnap is, de tortát nem tudtam sütni, mert két serpenyőnk volt összvissz, elég sokáig.
Mondom, hogy érik az újabb bejegyzés.

a Kicsi csokisat akart, mert mindenki születésnapja az Ő születésnapja is...


És természetesen volt Anyák napja is, a magyar és a helyi is.
Mert naná, hogy ezek nem egy napra esnek.
Kaptam virágot, amit a Kicsi maga vágott a "szedd magad" tulipán földeken.
Köszönöm!






Mert felénk fehér a tengerparti homok...


És, ha majd végre ismét beáll a rend, akkor remélem, időm is lesz írni, és nem csak a blogot.

Eldöntöttem, befejezem, amit elkezdtem, lehet, hogy egy zárt blogon belül, de megcsinálom.

A legközelebbiig...!




2015. május 16., szombat

A szomszédok

Rengeteg szomszédunk van.
Állatiak.
Vannak Őzék.
Kecsesek.
De rém ijedősek.
Vannak Szika Szarvasék.
Nos, ők elég rejtélyesek.
Hangjukat hallatják, magukat ritkán mutatják, de már láttuk őket. Népes család, meg kell mondjam.
A kertünkbe rendszeresen bejárnak, ennek nyomát otthagyják, ürülék formájában.
Aztán ott vannak Lúdék. Ők Niels Holgerson lúdjainak rokonai, imádni való pofák, örökké elégedettlenek. Hihetetlen hangon tudnak kiabálni.
Vörös Mókusék viszont kifejezetten fotogén família, amikor végre a komoly fotomasinánkkal fotóztam őket, egy teljes portfóliót sikerült gyártanom róluk, direkt nekem mórikálták magukat.
És vannak Nyúl Béláék.
Mára már határozottan állíthatom, hogy rendszeres látogatóink.
Első alkalom után a Kicsi csinált nekik fészket, répával, salátával.
Nos, Nyúlék érintetlenül hagyták ezeket.
Hogy miért?
Mert Nyúlék intelligensek.
Az úton közlekednek.
De ott is kizárólag csak kellő körültekintés után.
Szóval, a terasz és az út útjukba esik, de a kertet kerülik.
Teljesen logikus.
Szerintem.
És vannak Vad Kanék.
Állítólag.
Elég nagy populációval.
Mi még csak a kukorica csövek maradékaival szembesültünk...
Többre, személy szerint a kertünkben nem vágyok...
És vannak Czinegéék, Vörösbegyék, Barázda von Billegetőék, és egy csomó olyan madárfaj, akiket még nem tudtam beazonosítani.
De olyan gyönyörű koncerteket adnak, hogy azt leírni nem lehet.
És persze a növények, virágok, cseresznyefák, bükk- és tölgyfák, és,  és, és...
De inkább nézzük a képeket!
A legközelebbiig...!




én nagyon várom a feketeribizli lekvár főzést








Távol

Távol voltam a blogról, és távol vagyunk a mi egyutcás kisfalunktól.
Elköltöztünk, mert kevés volt a lehetőség, és mert kevésnek éreztük magunkat is.
Férj nyughatatlan, de talán most, itt (ott- mivel most éppen Magyarországon vagyunk) otthon van végre.
Nekem nagy lehetőség, mert máris úgy néz ki, van munkám, ismét önálló lehetek.
Nem egyedülálló. Önálló. Érteni kell a különbséget.
Sokan feltételezték, élveztem a régi állapotot.
Igen, de csak részben.
Anya, családi tűzhelyünk tüzének folyamatos örzője voltam, otthont teremtettem a lakásból, olyan oldalaimat is kipróbálhattam, amire régen nem volt igényem, vagy időm, vagy merszem.
De azt kell mondjam, hogy sok tanulsággal járt ez az időszak.
Elsősorban azzal, hogy csak magamra számíthatok. Hinni csak én hiszek magamban, és legfőképpen nekem.
Hogy amikor az élet nehézségekkel dobál egy pici kis csapatot, az egység megbomlik könnyedén, főleg, ha nem csapattagok ezt még bombázzák is.
És nehéz ezt az egységet ismét szilárddá tenni.
Második esély mindig van.
Hogy hajlandóság is mutatkozik-e, ez már kérdés.
Néha az ember belefárad.
Ha elég kemény, szembenéz a gyengeségével és küzd.
Küzdeni nem egyszerű.
De sok dolog segíthet.
Nekem most az új hely sokat segít.
Szép, ami körülvesz minket.
Én most ebben merülök el.
Merülj velem, a képek alapján!
A legközelebbiig...!

a közeli egyik tóból gyűjtemény

ők fókák, szám szerint 3...