Ki hogy ismeri.
Vagy nem ismeri.
Bevallom töredelmesen, hogy két évvel ezelőttig én sem nagyon hallottam róla, azonban, amíg előző lakhelyünkön laktunk, közel volt az olasz határ, így sűrűn átjártunk, főleg élelmiszert vásárolni.
Ezen felül, persze, kirándulni is, így jutottunk el Bolzanoba, Veronába, a Garda tóhoz, jártuk körbe a Como-i tavat, és még sok szép helyet.
Jaj, ezen emlékek miatt sokszor vérzik a szívünk, annyira kedvünkre valók az olasz emberek, a mentalitásuk, ahogy a legfiatalabbtól az egészen idős hölgyekig, urakig meg tudnak jelenni, adnak magukra, van idejük és kedvük kávézni, szánnak és tudnak időt szánni egy jó kávéra a teraszokon, az a dallamos beszéd, az a lüktető élet...!
Na, de vissza a valóságba.
Szóval, sokat jártunk át bevásárolni a határ menti élelmiszer boltba, ahol azért mindig vettünk valami igazán olasz süteményt, kekszet, édességet.
Az egyik ilyen volt a cantuccini, amit eredetileg borba áztatnak és úgy eszik meg, de mi, bár hagyománytisztelők vagyunk, mégis kávéval ettük-ittuk inkább, mivel az sűrűbben előfordult az asztalunkon.
Most télen a házi néninktől kaptunk egy nagy zacskó törökmogyorót.
Én annak rendje és módja szerint fel is használtam: egy klassz vázát ezzel töltöttem fel, beleállítottam egy igen hetyke faágat, amire apró izzósort tekertem, és tegnapig ő (is) szolgáltatta a hangulatvilágítást a nappaliban.
Mivel azonban ideje volt leporolni a mogyorószemeket, és mert már egy ideje kerestem a tuti cantuccini receptjét, így tegnap belecsaptam este 6-kor a dolgok közepébe.
A tökéletes időzítésnek nagy szerepe van, az estébe, éjszakába nyúló sütéseknek meg külön bája.
Már ha valaki ezt tudja értékelni.
Először is a kerti küszöbön megtörtem a mogyorókat. A megfelelő célszerszám erre egy kb. 3 kilós kalapács, mert annak már akkora a feje, hogy garantáltan eltalálod a mogyorót, és akár az ujjadat is.
Majd gondoltam, a mogyoró belső héját, amit lehet, hogy hártyának hívnak, de tudod, az, ami barna, és néha felakad a szájpadlásodra, vagy épp a fogadra, a bal felső kettesre, na, hogy azt leszedem. Ezt okosok úgy csinálják, hogy forróvíz, cucc bele, majd szépen lehúz hártya.
Na, jelentem, a fél évig érlelt mogyorónál ez nem vált be.
Gondoltam, semmi baj, majd ráfogom a sütire, hogy direkt ilyen, mert milyen szép kontrasztot ad, meg egyébként is, olyan autentikus.
(vágod, hogy milyen kifejezéseket ismerek? néha én is megdöbbenek magamon)
Aztán jött a recept, amiben a megjelölt mennyiség a kommentek szerint azonnal duplázandó.
Igen ám, de házi néni anno nem volt olyan nagylelkű, vagy nem volt jó a termés, de nekem összevissza egy adagra való mogyoróm volt.
Bátor lévén, azért én mégis két adag tésztával kezdtem.
Belegyúrtam a mogyorókat, és ugye milyen jó, hogy rajta volt a héja, így simán átlátszott a tésztán, hogy jóval több a mogyoró, mint a tészta.
Ezért aztán rádobtam még egy adagot.
Elég szép kukac kerekedett belőle.
ja, hogy nem látni semmit? mert a kukac szemérmes...
Aztán csak vártam, hogy kisüljön a süti.
A leírás szerint, amikor megsül, felvágod, és visszatolod, hogy jól megkeményedjen mindkét oldala a szeleteknek, ettől cantuccini a cantuccini.
Igen ám, de azt nem írta a recept, hogy azonnal vágd fel (bár, ha belegondolsz, forró tepsin forró sütit fogni már alapból sántít), vagy várjál, amíg kihűl.
Én, aki azért a recepteket általában nagyjából követi csak, itt most szó szerint mentem végig rajta, és mivel nem írta, hogy várjak, nem vártam.
Az első két szelet után rájöttem, hogy valószínűleg értelmes emberekből indult ki a recept írója, velem nem kalkulált.
Azért, azt is hozzá kell tennem, hogy indiánnevemnek megfelelően (Szőke Ohne Türelem) már alig vártam, hogy lássam a végeredményt.
De be kellett látnom, sikert akkor érek el, ha hagyom kihűlni, és utána szeletelem, és tolom vissza a sütőbe.
Reggel pedig a kávémhoz mi mást ettem volna?
Alig várom, hogy a családom többi cantuccini rajongója is hazajöjjön, és megkóstolja, és vállon veregessen!
A legközelebbiig...!
