Dobókocka

Holnap kezdődik a suli. Az első nap a Kicsinek. Megvolt a tanévnyitó, és egy gyors tájékoztató, hogy holnap mit és hogyan...
Hazaérvén ennek megfelelően elkezdtem összerakni a holnapot.
És elakadtam.
Nincs meg a két dobókocka.
Pedig hétfőn vettem kettőt.
Darabját 63,- Ftért. Nem nagy pénz.
És most nincs meg.
Emlékszem, hétfőn csomagoltuk a könyveket, és ott volt a padlón mindkettő.
Felidegesített.
Dühöngtem.
Mert ebben a k... lakásban minden eltűnik.
Mert itt sose lesz rend.
Egy éve hiányos minden.
És most is. Várok dolgokat, holott a zsigereimben már egy éve tudtam, nem fognak jönni.
De hittem.
Mert nekem a szavaknak súlya van.

Már épp összetörni, széthullani készültem.
De két dobókocka miatt?
Amikor inkább ki kellene húznom magamat, hogy egyedül útjára indítom a Kicsit? Hogy a szemüvegébe új lencse kellett, hogy az iskolakezdés költségeit mindenütt szajkózzák, és mégis csak az hallja meg, akinek elő is kell teremtenie?
Hogy egyedül oldom meg az életünket, és közben rájöttem: a vér nem számít, a barátok viszont igen?
Hogy minden ellenfáradozás ellenére van holnap iskolatáska, amit a Kicsi a hátára tud venni, hogy van tolltartója, és a belevalókat is meg tudtam venni, vagy az egyik Legjobb hozta, mert már egy éve gyűjti neki, darabonként, hogy kapom neki a ruhákat, mert igenis, így vagyunk mi egy család, mert ŐK gondolnak velünk...

Lehet, hogy most nincs meg az a két fránya kocka.

De már tudom, a barátnőimmel, a barátokkal igenis 6t dobtam!

És fogok, a saját életemben is, ahol én teremtem meg, ahol enyém az, ami van, és nem a máséba ülök, és bár nehéz, de épp ezért, becsülni fogom, és másért soha fel nem adni!

A legközelebbiig...!