Lengyelpiac

Régen, még az előző évszázadban (upsz, ez így elég kemény) Anyukámmal minden szombaton a Lengyelpiacra mentünk. Úgy kb reggel 8 körül. Előtte a rendes piac volt a program, oda hajnali fél hétkor már illő volt megérkezni. Nyilván, mivel később-értsd 8 óra után- már csak a maradékot lehetett csak megvenni...
Gyerekként, tiniként, ifjú asszonyként, később már anyukaként, gyerekestül mentem, mentünk.

Aztán egyszer, Tatám hosszú idő után lángost kívánt. Lengyelpiacosat. Vittük boldogan a dédunokájával a kezemben, de a bejárati ajtóból kilógó lábának a látványa megállított...már nem tudta megenni, elment, örökre.

Aztán később, sajnos pár évre rá, Anyukám is követte Őt.
Idén lesz 12 éve.

Én 2 éve élek itthon, újra. De csak ma jutottam ki újra oda.
A Lengyelpiacra.
Zsével.
Na meg persze a Kicsivel (nálunk nincs elvágva a köldökzsinór, nincs olyan, hogy nem jön. Szimbióta.).

Nem igazán tudtam, hogy miért is megyünk ki.
Alapvetően inkább kíváncsi voltam, mit találok?
Tulajdonképpen a feeling nem változott, és közben mégis. Régen a ruhák, a konyhai dolgok, műanyagok érdekeltek. Ma viszont. Ma úgy éreztem, ismét a szeretett flohmarktomon vagyok. Kint, Kielben. Csak itt nem 20 centért veszel Villeroy & Boch tejszínkiöntőt, és nem fisch & chipset eszel a barangolás után. És persze nem érzed a levegőben a tenger sós illatát...de itt is megtaláltam azt a placcot, ahol nekem árulsítottak direkt.

Először egy angol mintás kiöntőt és hozzá illő tányért vettem magamhoz. Hó vége van így hó közepén, mögöttünk egy Érettségizőt búcsúztató ballagással, ajándékkal, vacsorával, meg a röpke tizenegynéhány hetes nyári szünetből is megoldottam egy hetet táborral a Kicsinek (a többiben majd kiküldöm a kukoricaföldre, nagyszülők és apa felügyelet híjján) anyagilag, szóval nem gondoltam nagy költekezésre. Félve mentem az árushoz. Ránézett a két -nekem- szépségre, majd közölte: 300,- Ft. Komolyan mondom, remegett a kezem az örömtől, míg az aprókat halásztam. Viszont rögtön vérszemet kaptam, és tettem még egy kört. Találtam 2 azonos kék mintás Bavaria tányért, meg egy bordós rózsásat, és egy formára tetszetős kiöntőt. Árus ránézett, és mosolyogva 400,- Ft-ot kért az összesért. Hát, én azonnal éreztem, ez a Kánaán, a Paradicsom, meg a Nirvána.
A levezetőkörben láttam meseszépgyönyörűenszépséges szekretert, amire sosem lesz pénzem, vagy helyem. (Kénytelen vagyok ezt mantrázni, különben még a falba kezdem verni a fejem, amiért otthagytam.)
Meg kandallóórát, majdnem olyat, amit Kielben vett a férjem nekem, aztán két éve nem én élvezem az ajándékomat, de ez egy másik bejegyzés.
Meg...nos...találtam 4 itthon szerintem sosem forgalmazott Ikeás tálkát, meg 3  gránit tányért.
Kérdeztem az árust, aki átkiabált az asszonyának, rá bízván a döntést. Asszony rámnézett: 200/db az Ikeás, meg 200 a tányérok dbja is. Tétovám vissza akartam rakni őket, hisz az előbb pár méterrel odébb sokkal jobb áron vásároltam. A férfi rám nézett: a tányérokat 150-ért viheti. Tanácstalanul lamentáltam pontosan fél másodpercig, mire megint rámnézett: a tálakat 600-ért viheti!
Hurrá, gondoltam, mire a férfi ismét rámnézett: 1000-ért viheti az egészet!

Zsé barátnőm kívülről figyelt, majd csak ennyit kérdezett: a férfi önmagával alkudozott?! Mert te egy szót se szóltál...

Ugye? Meg se akartam venni igazából, de ha már ennyire jól alkudozok szó nélkül, csak nem hagyhattam ott!

A legközelebbiig...!