Illetve valami ilyesmi érzésről.
Mindenki meg van tébolyulva.
Nyűgösek, feszültek, fáradtak az emberek, türelmetlenek, kötözködősek. És válogatás nélkül, mindenkivel. Ismerős, ismeretlen, nem számít.
Nekem mára már elegem van belőlük.
Tegnap viszonylag nyugodt napom volt, lelkileg. Imádtam, ahogy a Kicsi végigcsacsogta a napot, főleg a délelőttöt. Elgondolkoztam, hogy mennyire jó, hogy van, hogy mondja, hogy érdemesnek tart a gondolati megosztására. Hogy hihetetlen csoda minden egyes gyerek. A Kicsi ezért, a Nagy azért. De mindegyik nélkül sokkal szürkébb lenne az anyák, a szülők élete.
Mikulásra terveztem neki, hogy mire felkel, a falon egy nagy, családi kifestő fogja várni. Ez természetesen nem jött össze a szokásos migrén miatt a múlt héten.
De most szombaton megkapta. Hihetetlen örömmel fogadta. Aztán persze nekem is be kellett szállnom, meg a nővérének is. Ami a legjobb, hogy gyerek, felnőtt, mindenki élvezi!
A Kicsi ráadásul kitalálta, hogy a szivárvány színeiben színezget, de úgy, hogy az össze érdekelt színt egyszerre fogja a kezébe, és ezzel máris megvan a szivárvány hatás...
És sütöttünk sütit is.
Végre igazi, finomságos linzer lett. Nem a tészta miatt, hanem a dió miatt.
És ez a bejegyzés bizony több, mint egy hete félig megírva várja a végét.
De ma is megyek dolgozni, a Kicsivel együtt, de már csütörtök óta ezt csináljuk.
Én szabadságon vagyok papíron, Ő beteg, ténylegesen, de mindez a munkát és a határidőt nem érdekli.
Szép hetet mindenkinek!
A legközelebbiig...!
