Dejà vu-m van

Ma megvolt a tanévnyitó.
Ismét. Már a Kicsi életében a második.
Elnéztem az iskolaudvaron álldogálló szülőket, nagyszülőket. Az apukákat, akik fotózták a gyermekeik jelentős életeseményét. A nagyszülőket, akik büszkén kivárták az unokáikkal együtt az ünnepség végét, pedig meleg volt, és ülni se sokan tudtak.
Amikor a mellettem álló apuka büszkén megpuszilta az ötödikes formájú fia kezét, amikor az a szereplése után odament inni hozzá, akkor megint belémhasított, hogy: a Kicsi kit érdekel, ki figyel rá, ki büszke rá rajtam kívül? Az ő sikerei, érdemei sosem lesznek az apja örömei...és nem tudom, melyikőjük veszít többet?!

Most itt ül mellettem, miután ismét megvolt a tanévkezdési agymenésem: tavaly két dobókockát kerestem, mint egy idióta, ma meg nem találom a diákját. Tudom, a szünet elején az angol táborba vitte.
Hogy azóta hová lett?!

És persze, megint én fogok égni holnap a tanító nénik előtt, én leszek a renitens anyuka, a "nem is vártunk mást" szülő.

Pedig nem ilyen voltam. De néha nagyon nehéz. Ezer felé szakadok, ezer dolgot kell intéznem, kitalálnom, megszerveznem, átcsoportosítanom, és néha rám omlik minden. Betemet, maga alá gyűr, és fullaszt. Idegessé tesz, üvölteni tudnék, teli torokból, miközben úgy érzem, összeroppanok, és a sírás kerülget.

Néha nagyon nehéz.

Aztán jön ez a kis szeretetgombóc, hozzam bújik, és közli: Anya, téged imádlak a világon a legjobban, mert te vagy a legnagyobb kincsem!

És én úgy döntök, hogy inkább az örömtől és a meghatottságtól sírok, mint a félelemtől...

A legközelebbiig...!

Nyugalom

Mai kényeztetés szemnek, léleknek.

A legközelebbiig...!

Bútor

Amikor kolléganőmmel átmentünk Pladányba a kiszemelt bútorokért, őt nem is tudtam, hogy létezik.
Aztán megláttam, és a tervemet átdolgoztam: a megvásárolni tervezett kisláda listáról ki, ő pedig helyére be.

Bárszékként lett eladva. Mondtam, virágtartó. Eladó mondta: nem időseknek bárszék? Kérdeztem: hogy ugranak fel rá? Mire ő: nem tudom, viszont nem kell leszálláskor akkora erőt kifejteni, mint egy sámlinál. :-) Imádnivaló 17 éves, céltudatos, az életéről már most határozott elképzelésekkel bíró srácról beszélek. A házuk udvara tömve eladásra szánt dolgokkat: paradicsom paszírozótól kezdve a fenyő szekrényig minden volt, és ő bizniszel. Jól csinálja.

Sárga színű volt.
Az eredeti fa pedig valami gyönyörű, sötét fa.

Kétszer kellett hideg zsíroldóznom.
Az első semmit nem használt.

A második két percen belül lekapta a festéket.
(Ha magamra kenem, rólam is leszed minden felesleget?)

Átcsiszoltam, sötét dió lazúr a teteje, krémszín a lába.

Imádom!

A legközelebbiig...!

KÉPesség

Mert a szavak félreérthetőek. Így maradjunk most csak a képeknél.

Vallomás 1.0

Egy éve nem gondoskodik a gyerekéről. Január óta nem látta.
Majus óta a hangját se hallotta.
És talán a fogantatása óta nem is érdekli a kislánya.

Feladtam az elveimet, a céljaimat, feladtam magamat. Azt hittem, ha támogatom, ha feltétel nélkül szeretem, ha meghagyom neki a gondoskodás tudatát, ha hagyom, érezze, ő a férfi, akkor ez mindkettőnknek jó lesz.

A tárgyalásra már sok mindenbe belefáradtam.
Ő akart válni.
A gyereknek azt mondta, anya akart új életet, miközben az addig tagadott nőjéhez vitte nyaralni a gyereket. Ahhoz a nőhöz, akit előtte nem sokkal ismert meg, és akivel utána nem sokkal elváltak útjaik.

Már nem akarom megérteni, hogy mit miért tett, és hogy én miért érdemeltem ezt?!
Már nem vagyok az, aki ostorozza magát, és kevésnek érzi magát.

De az még mindig érthetetlen számomra, hogy miként tud egy apa-a szó biológiai értelmében már csak- úgy minden este párnára hajtva a fejét aludni, hogy nem gondoskodik még csak anyagilag sem a gyerekéről.
Ha már érzelmileg nem tud adni semmit, ami sokkal nehezebb feladat, akkor legalább a könnyebbik részét vállalja be: fizesse, amit a Bíróság megállapított, ha már a lelkiismerete nem hajtja.

Két hónapig volt képes a határidőt és a fizetési kötelezettségét teljesíteni.
Két hónapot szánt a gyerekére: figyelte a határidőt, és szánt rá pénzt.

Miközben ő Rómában és a Vatikánban járt, a Balatonon pihent.

A nyár azon kérdése, hogy mit kezd egy 7 éves a két és fél hónap szünetben magával, vagy az anyja a gyerekkel, nos ezek fel sem merültek benne.

És amikor tegnap nem utalt, és a hívásomat nem fogadta, az email címét megváltoztatta, ma többszöri hívásomat nem vette, egyszercsak küldött egy smst: "Holnap reggel a számládon a pénz. Bocsánat. Holnap hívlak."

Hogy én ezt már hányszor olvastam, hallottam?! Hogy én ebbe már mennyire belefáradtam?
Abba, hogy letagadja a munkahelyét, hogy nem adja meg a lakcímét, hogy megszünteti az email címét, a telefonját, és mindezekről illetve az újakról elfelejt tájékoztatni.
Hogy hányszor hallottam már: "a jövő hónapban megkapod"! De nincs a naptárban olyan, hogy "jövő hónap"! Január hónap van, meg március és december is. De jövő hónap nincs!

És hányszor játszotta már el mellettem is másoknak, később nekem is, hogy smst ír, de ahogy te az üzenetet elolvasva felhívod, már nem veszi fel.

Hányszor kért már tőlem bocsánatot?!

Cs.P.A. vagy  P. Stern. vagy P. Asterisk.

Ezer név, ezer arc lesz még. Ezer sztorival.
És soha nem lesz legalább csak egyszer egy tisztességes pillanat, egy őszinte érzés...

A legközelebbiig...!

Süti

Réges régen amikor még sárkányok és boszorkányok éltek, kb akkor sütöttem utoljára.

Így tegnap egy gyors cobblert összedobtam.

A legközelebbiig...!

Kreatív

Körülbelül egy éve gyűjtögetem a leendő új előszobám darabjait.
Van egy jó kis lakber-ruha-konyhai felszerelés bolt, a Pepco (nem, nem szponzorált a blogbejegyzésem).
Alapból jó áron vannak náluk dolgok, de amikor akcióznak, majdhogynem fillérekért veszek meg dolgokat.

Így kerültek hozzám az akasztók.

A kalaptartó darabjait natúr fenyőként vettem, lazúroztam őket, ma meg waxoltam: cipőpasztával.

A konyhaszekrényemet át akarom festeni, és új bútorgombokkal feldobni.
A kedvenc gombjaim a kedvenc Ikeámban igen drágák.
Egy hajnali virrasztásomkor beugrott: Ali Express! Ott végül is mindent meg lehet venni, a vízcsaptól az atombombán át az unikornis fésűig szerintem mindent.

És valóban: 12 db gombot vettem annyiért, mint a kéksárga barátaimnál egy párat vettem volna.
És mivel igen ákcijósan találtam rendszerező táblácskákat is, így gyorsan rendeltünk azt is.
24 gomb, csavarral, meg 10 táblácska csavarral 4.200,- Ft-ért szerintem kifejezetten baráti ár. És a minősége tökéletes!

Amíg kint éltünk külföldön, a szeméttelepeken kincseket leltünk. Ezt ne úgy értsd, hogy kukáztunk. Vittük a szelektív hulladékgyűjtőbe a szemetünket, ahogy mindenki más, és ami nekünk nem kellett, de nem szemét volt, azt is vittük, és az arra kijelölt helyre felretettük. Mindenki nézegette, válogatott, vitte amit akart.
Így lett nekünk pl 6 gyönyörű Thonett székünk. Amit a férjem valahová azóta eladott, eldobott, mindenesetre elfelejtette velem megosztani terveit a közös tárgyaink tekintetében.
De így kaptam tőle ládákat, varrógép fiókot, stb, amik hollétéről máig szintén nem tudok.
Egy láda jött hozzám haza, ami nem a legszebb volt az összes közül, de legalább megkaptam.

Most őt is átkentem wax-szal, és kapott egy kis táblát. Amit persze sikerült nem középre felcsavaroznom. Pedig, esküszöm, amikor odapróbáltam, középre esett.

A láda pedig megtelt a festés, bútorfelújítás eszközeivel.

A legközelebbiigg...!

Asztal

Rég jártam itt.

Sokat gondolkodtam ezen a blogon.
Az apropója már abszolut nem aktuális.
Emlékszem, folyton kaptam a jeleket, kéréseket, támogatásokat, hogy írjak.
Ausztriában éltünk, én feladtam 20 év munkáját, karriert (?), életszínvonalat (igen, ez is megtörténik, ha külföldre költözöl egy kisgyerekkel, akinek csak 4 órás ovi jut, és egy fizetésből éltek 4en, és azt a fizetést te nem oszthatod be, pedig bizonyítottál, hogy neked az pedig igenis megy!), és bár a Férjem támogatása és a család egyesítése mindent megért nekem, mégis rendszeresen voltam rosszkedvű. A gyönyörű tájak segítettek.
A blog címe azért lett Barangolásaim nyugtató helye(tt), mert a kirándulások a sütés-főzés világába, a kötés, horgolás, varrás, tájak, városok mind segítettek a kezdődő depressziómban, és az is, hogy amíg írtam, jól voltam.

Aztán a Férjem hozott egy döntést.

Mára már nem vagyunk a családja, és már nem is tudunk egymásról semmit.

Mindezek ellenére a blog eredeti funkciójára már nincs szükségem.

Ismét az vagyok, aki voltam, és jobban vagyok, mint valaha!

Néha vannak mélypontok, megérintenek képek, emlékek, írások, amik kissé visszahúznak, de gyorsan feljutok újra a felszínre a fájdalom habjaiból.

De most megint barangoltam.

Kaptam egy kisasztalt. Barna volt, de borzalmas barna.

Több hobbi festős oldalon tanulmányoztam a tennivalókat: hőlégfúvóztam, hidegzsíroldóztam, csiszoltam kézzel, majd ma lefestettem.

Terveim szerint csak vékony lazúr ment volna a tetejére, arra wax.

Utána láttam sok szürke-fehér kombót is.

De két doboz festék most nálam nagy luxus.

Így vettem krémszínűt.
És mivel a teteje nem lett tökéletes, mivel fapasztázni kellett, és azt a lazúr nem fedi jól, így döntöttem: egyszínű lesz az egész.

Azért a 139,- Ft-os waxnak használható cipőpasztát megvettem, és már át is kentem vele a fenyő komódomat. Imádás van!

A legközelebbiig...!