Meséljenek a képek

A hétvégi kirándulás, melynek célja Férj szerint az én kifejezett kérésem volt, hogy medvehagymát akarok gyűjteni.
Most, hogy mondja, igen, tényleg...
De akkor, miért is járok ki a kertünkbe medvehagymáért?
Biztos más az íze.
Ez lehet a titok, hogy az egy órányira lévő medvehagymázó helyre AKARTAM, ÉN, kirándulni.
De élveztük, ahogy a Dunába kövek dobálását a Kicsi, és mi az Ő örömét.

És, ha már gyűjtöttünk medvehagymát, akkor ettem is belőle.

Medvehagymás, napraforgó csírás, többmagvas barna kenyér az egészségesség jegyében, kacsazsírral és kacsamájjal...
Jó étvágyat!

A legközelebbiig...!

Reggeli körkép

 Majdnem szív

 Dolgozik a gyanta

A legközelebbiig...!

Remember

Férjem másfél, két napig nem lesz itthon.

Azonban, hogy a hiányát ne érezzem, gondoskodott róla, hogy a lakás bármely pontján találjak valamit, ami őrá emlékeztet.

Ilyen például a tusfürdője a konyhapulton (más, normális családoknál is így szokás),  két kávésbögre (miért, te nem másik pohárból iszod mindig a következő adagot?!),  egy árván elhagyott vizespohár, és még sorolhatnám.

Sokáig úgy véltem, ez feledékenység, majd hogy lustaság a részéről, később, viharosabb időszakban, hogy direkt bosszant, de beláttam mára, mint tapasztalat és egyre bölcsebb nő, hogy ez kizárólag a szeretete megnyilvánulása!

Tudja, itt, a világvége meg egy nap faluban szükségem van a tudatra (is), hogy velem van, mégha éppen a koordinátái mást mutatnak!

Köszönöm Apa!

A legközelebbiig...!

Régen voltam...

...de most itt vagyok!

Közben a családias hangulatú tüdőgyulladás partynak vége lett, igaz, Nagylány megspékelte egy kis Bronchitissel is, ez asztmával kombinálva igen hangulatos volt időnként.
Nagy megnyugvást adott a kétnaponta látott doktornénije arca, amint a "semmi javulás" kifejezés kiült az arcára.

Ezalatt jött és ment a Nyúl, Húsvét lévén.
Meséltem a templomi megemlékezésről?
Meg lettünk szenteltvizezve!
Más szóval, ha most valaki szid minket, simán leveszi rólunk a szentelt vizet is!
De félre a tréfával, mert nem is szeretnék ezzel tréfálkozni.
Volt barka szentelés, volt falun átvonulás és volt ostyáért sorban állás, amit mi nem tettünk meg, mert bár én hiszek abban, hogy valaha, valaki tett valamit, és valaki ma is kell, hogy lelket tartson emberekben, és valahol nagyon is csodálom ezt a fajta összetartozást, az ilyen ünnepek, megemlékezések során való együttműködést, de mivel hittanra sosem jártam, a Bibliát kizárólag önszorgalomból és érdeklődés címén olvastam, vagy egyfajta hitem, gondolatom, ami feljogosít a templomokba lépésre (legalábbis magamat ezzel nyugtatom), de nem követem szigorúan a szabályokat, és nem érzem magam ostyavárásra érdemesnek és alkalmasnak.
Na, ezen mondatom igen kerekre sikeredett, jó öreg, kedves régi rektorunkat meghazudtolóan hosszadalmas lett!

Mindenesetre a Kicsi örömmel énekelt megint az ovis csoporttal, én meg ismét könnyesre lelkesedtem, hallván az Ő öröménekünket!

Itthon meg a szokásos kalács, sonka kombó várt minket, az előző napon Férj-Kicsi-Anya alkotta örsi foglalkozás keretében festett tojások mellett.

Kisvárosunkban is húsvétoltak:

Persze, nem csak a Nyúl jött, és ment, hanem volt Vendégünk is, a Nagy Levesevő, sokunk Roryja, aki nem keverendő a Gilmore Gilr Roryjával, és akit mindig örömmel látunk.

És ha már Húsvét, készült egy nyuszi is, ajándékba, illetve kérésre, akinek már rég a tulajdonosánál kellene lennie, ha nem hagyta volna itt őt az én cseppet sem szeleburdi, de totálisan átgondolt, rendszerető és rendszerező Nagylányom...Mert igaz a mondás, hogy a szerelemben eszét veszti az ember. De ennek van most itt az ideje, kellenek a tapasztalatszerzések. Nekem is, hogy ezek szerint a bevált cetliző "mitkellvinni" lista igenis kell, még egy egyszerű útra is.

És, hogy ne legyen olyan unalmas az életem, bevállaltam egy kalapot is, a már igen régóta készülő szoknya mellé.

A kalap egyszerű történet, a díszítés sem volt megerőltető, legfeljebb a fantáziámat kellett megmozgatni egy kicsit, ami nem van nagyon.

Már "csak" azért kell izgulnom, hogy miként áll a megrendelő fején, képen tetszett neki, de minden a tükör előtt dől el.
Én például mindig eldőlök a tükör előtt, amennyiben sapkát vagy kalapot veszek fel, mert tarkón vág a látvány, és ettől padlót fogok...

Ééééés, a szoknya is elkészült, ami nem volt egy egyszerű menet, mert csak az alapminta volt meg, a szaporítások, a szoknya formájának kialakítása és legfőképpen, az alja rész cikk-cakk vonalának meghorgolása rám volt bízva.
Jelentem, megcsináltam, nekem tetszik, büszke vagyok magamra, néha már vállon is veregettem magamat, azonban itt is várat még magára az öröm.
Ez egy olyan szoknya, aminek egy szatén alsó szoknya része is lesz, ezt otthon varrják hozzá, alá, meg...

Elkezdtem egy poncsót is, kérésre.
Sikerült egy nagyon szuper fonalat beszerezni, szerencsére tág határt kaptam az ár-érték arányra, így öröm a munka, mert kötteti magát a fonal.

Mert amíg játszóterezünk, addig is kihasználjuk az időt a munkára, hobbira. És, nem is voltam egyedi eset, másik két anyuka is kötött, horgolt, mondhatni, szakkört tartottunk

És, mivel a monotonitás nagyon fáraszt engem, a kötés mellett párhuzamosan horgolni is kell, ezért kipróbáltam egy kendő mintát, szerintem lesz még párja, csak több fonalból.

De, hogy nehogy azt gondoljuk, hogy már nincs mit csinálnom, Nagylányomtól a születésnapi ajándékom is fonal volt, illetve magának is vett sálra valót.

Kék, mert az a kedvenc színe. Ebben rám hasonlít.
Ezért is furcsa nekem, hogy amit kaptam fonal, és amit persze én választottam, többszöri nekifutásra, még a pénztár előtt is rákérdezve, miszerint: "Biztos, hogy illik hozzám ez a szín?", nos az nem kék.
De nyitni kell.
Meg hát, csak öregszem, változok...vagy mégsem?

Mindenesetre belekezdtem egy csipke kendőbe, amit tavaszra-nyárra szánok magamnak, és aminek a kötése nem annyira bonyolult, inkább csak figyelmet igénylő, és ami pont nem nagyon van egy 5 éves mellett, de sebaj, szeretjük a kihívásokat!
Főképp az olyan kihívásokat, amiket azért kapunk, mert Férjnek mondjuk nagy a lába, vagy a hasa, de valamelyik miatt épp nem látta a kötésemet, és kicsit beleakadt a fonalba a lába, és kicsit húzta magával, ami miatt egy kicsit leszaladtak a szemek. De egyébként nem Ő volt, hanem a szokásos, másoknál is mindig előforduló, kizárólag éjjel, a sötétben garázdálkodó lények, akik lehetnek Manók, Koboldok, Ördögök vagy Menyétek a mezőről, de mindenesetre például az ő számlájukra írandók a fél pár zoknik eltüntetése is, vagy a tábla csokik rejtélyes eltünése, vagy kiknél  éppen mi...
De mindezek ellenére lesz ebből kendő, egyszer, nekem, valamikor...

A titokzatos titok, hová futnak a szemek, és miért is?

Ami viszont mindenért kárpótol mostanában minket, az a tavasz, a napsütés, és a Húsvét hétfőn utoljára látott hóvihar egyre halványuló képe az agyunkban.

Tavaszra fel, kiránduljon mindenki, aki csak teheti és szereti, mert nagy szüksége van a szervezetünknek, a lelkünknek a kikelet nyújtotta szépségekre.

Mi is voltunk a hétvégén, képek később, és ma reggel se maradt el a sétám. Szeretem ezt a tájat. Még van módom szeretni.

A legközelebbiig...!

Először és utoljára

Két dologtól tud kinyílni a bicska a zsebemben mostanában, de nagyon.
Alapvetően konfliktuskerülő vagyok, ha harcba szállok, az inkább a rokonokkal történik meg, feltételezvén, hogy ők ismernek, másokat meg úgyis csak a külsőségek győznek meg.
Gyerekkoromtól mindig az vezérelt, hogy megfeleljek. Mindenkinek. Hihetetlenül sokat tudtam rágódni azon, ha valamiért valakivel konfrontálódtam, és napokig foglalkoztatott, hogy miért nem így, vagy úgy lát engem, ahogy én gondolom, hogy vagyok.

Ahogy kaptam egyre több nem  jó dolgot az élettől és az emberektől, megtanultam alkalmazni azt a bölcsességet, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni.

Éppen ezért már egyre ritkábban rágódok dolgokon, mert tudom, nem lehet mindenkit meggyőzni.

De amik mostanában nagyon kiborítanak, az a:
1. Miért nem dolgozol, és a munka nemesít kérdések és bölcseletek sora.
2. Az interneten éled az életedet és az okostelefonod a köldökzsinórod.

Úgy gondolom, hogy túlzott személyeskedés egyik internetes oldalamon sem jelent meg tőlem, mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy ország világ előtt felvállaljam magamat, félvén a negatív kritikáktól.

A facebook oldalamat anno azért hoztam létre, mert a Nagylány akkor még kicsi volt, és kontrollálni akartam, hogy miket tesz közzé.
A kézimunka oldalam szerintem elég logikus, hogy miért van.
A blogot pedig hónapokig latolgattam, majd úgy döntöttem, konkrét nevek és megfelelően beállított képek segítségével bizonyos inkognitót tudok magunknak biztosítani.

Azonban jelentem, most kellően betelt a pohár.
Elmagyarázom, vagy legalábbis leírom a tényeket, a fent megjelölt kérdésekhez.
Ha valaki akarja, megérti, ha nem, akkor ugyanúgy felteszi majd a későbbiekben is a kérdést nekem, vagy valakinek a környezetemben.

Na, szóval.

A munka: 19 éves koromtól dolgoztam, egészen 20 éven át, egy cégnél. Voltam kis beosztottól kezdve egészen hivatalvezető helyettes. Készítettem statisztikákat minisztériumoknak, jelentettem államtitkárnak, dolgoztam együtt a rektorral szabályzatok kidolgozásában, és sorolhatnám. Imádtam a munkámat, a munkahelyemet. Munka mellett diplomáztam, gyerek mellett szereztem nyelvvizsgát, sőt, a hőn áhított második diplomának is nekikezdtem, de a sorozatos migrénekkel járó utazások sajnos megkeserítették a tanulást, vizsgázást.
Voltam egyedülálló anya, aki a gyerekével minden évben elment nyaralni, aki 2 évesnél öregebb autót nem vett magának, akinek voltak tartalékai, és aki próbált boldog lenni.
Ha kellett, este 10-ig is dolgoztam, később kaptam egy szigorú rendszerbe való belépéshez otthoni jogosultságot is, mert ha beteg lett a gyerek, akkor sem állhatott meg a munka.
Élveztem mindezt, akár az anyagi, akár az erkölcsi oldalát nézzük.
Majd közel 3 éve kiköltöztünk, mert a Férjem nem épp piacképes diplomája helyett a felnőtt fejjel szerzett szakács végzettsége alapján akart boldogulni.
Én vállaltam, hogy a 20 éve kiépített életemet feladom, beleugrok a számomra ismeretlenbe, és megpróbálom vállalni azt, hogy már sosem leszek az, aki.
Első lakhelyünkön a Férjem fele ennyit keresett heti 6 nap 14 órában.
Amikor már megunta, hogy ő a magyar kutya, akkor váltottunk ide.
Addig azonban én is dolgoztam, ahol tudtam.
Pucoltam wc-t, szelektáltam a szemetet (étel, műanyag, használt egészségügyi dolgok, stb), takarítottam szobát, cipeltem emeletes ágyat másodikról pincébe. Nem mondom, hogy boldog voltam tőle, de tudtam, kapok érte pénzt, és próbáltam nem foglalkozni mással.
Nem sajnáltatom magamat, mások is csinálnak ilyet, pusztán szeretném  leírni: nem riaszt a munka semmilyen formában, anya vagyok, a családomért megteszek mindent.
Ide költözvén kompromisszumokat kötöttünk: egy autóval egy ember tud az 50 km-re lévő munkahelyre elutazni.
Ha nincs normális buszközlekedés, nem tudsz egy kisgyerek mellett sok mindent bevállalni.
Ezért jött a hobbiból pénzkereseti lehetőség, kötök, horgolok. Szerencsére, már online munkát is tudtam vállalni, ez a lelkemnek is jót tesz.
Nos, ha figyelmesen elolvasod Kedves Olvasóm és Kritizálóm, hogy fent mit írtam, és átgondolod, hogy milyen lehetőségeink vannak az adott tényeket figyelembe véve, kérlek, gondold újra a kritikádat.

Internet:
Nincs tv-nk, mert az előfizetések olyanok, hogy itt több évre írsz alá, az én Férjem meg olyan, hogy két hónap alatt tud más országban is munkát vállalni.
Nincsenek itt barátaim, őket otthon hagytam, tehát nem tudok hozzájuk átmenni.
Nincsenek rokonok itt, akikre rábíznám a gyereket, hogy amíg bemegyek a városba a nem létező második autónkkal egy kicsit feltöltődni.
Egyetlen lehetőségem tájékozódni a világ dolgairól, és ez lehet hír, lehet kötési trend, fonal, vicc, gyönyörű kép, játékos foglalkoztató a gyereknek, vagy egy jó recept: az internet.
Amikor itt vagyunk, igen, elég sűrűn fent vagyok a neten.
De ha internet távoli helyen vagyunk, én ugyan nem ugrálok, hogy mi a wifi jelszó, hol van free wifi, stb.
Lemaradni nem maradok le semmiről, tudom kontrollálni magamat.
De ez az egy hely, ahol tudok valakivel is beszélgetni a családon kívül, akik, valljuk be, iskolában, munkahelyen vannak a nap jóval nagyobb részében.
Nem akarom ezt túlmagyarázni.
Gyere ide, éld az életemet, és próbáld ki, te meddig, és hogyan bírnád mindezt?
Ne sajnálj!
Én vállaltam!
Csak egyet kérek: ne is mondj rólam kritikát!
Ha úgy érzem, szükségem van valaki segítségére, úgyis megkeresem őt.
Lehet véleményed.
Nem tilthatom meg, nem is én vagyok az, aki ilyet elvár.
De én is tudnám biztos a te életedet kritizálni, én is tudnék rokonodnak, barátodnak rólad negatívumot sugallani, de nem teszem.
Ha hiányzik a véleményed, hozzád fogok fordulni.
De addig, kérlek, tartsd magadban.
Miért?
Mert lehet, ezzel egy olyan lavinát indítasz el, amibe lehet, bele se gondoltál.

Ez az én életem.
Te meg éld a tiédet.
És mindkettőnknek jó lesz, hidd el!
És ha szükséged lesz rám, én MELLETTED leszek, nem ellened.
Mert én ilyen vagyok.

És még egy gondolat:
A fb oldalaim és a blogom követése fakultatív választás. Ha akarod, olvasod, ha akarod, kitörölsz.
Nem fogok érte haragudni.
Te döntesz, én elfogadom.
Mert ettől szép az élet, hogy még van döntési lehetőségünk, legalább a társas kapcsolatainkban. :-)


Más.

Voltunk otthon, egy gyors viziten.
Villámék is lehetnénk, mert mi állandóan csak jövünk és megyünk.
Hazafelé kaptam meglepetést.
Nemrég nyílt egy cukrászda, az Édesem.
Ellátogattunk oda, mindenkinek ajánlani tudom csak.
Kellemes hely, finom és különleges sütemények, kedves kiszolgálás.

A New York-i sajttortát befaltam, arról kép Férjem telefonján, illetve a Chia pudingról is, amit viszont Ő evett meg kéjes nyögések közepette.
Ha megkapom őket, pótolom.

Otthon készült pár kép, a Kicsivel nosztalgiáztunk, játszótérileg.

Éééééés, futball rajongók nem vagyunk, de hát annyian voltak aznap a stadionnál, amikor mentünk haza, hiszen Görögországgal játszottunk (azt hiszem, és most ne kövezzen meg senki, ha mégsem...), így készült egy fotó Férjem unokatestvérének ajánlva:

Nem mellesleg, szerda este óta ismét tél van, ez annyira megnyugtató, legalább a sok szín, amiket a virágok ontanak magukkal, nem zavarja meg a szemünket, az egybefüggő fehér táj az mégiscsak jobb, nem?!
Húsvéti nyuszi, aki sílécen érkezik és tojás helyett jégszobrot hoz ajándékba.

A legközelebbiig...!

3:0 a fiúknak

Tegnap reggel Nagylány mély, bariton hangon közölte velem, kissé rosszul van, főképp tüdő tájon...

Alig két órás várakozás után doktor néni hangos hümmögések közepette közölte, hogy tüdőgyulladás!

Hurrá!

Ezt nevezik családi együttérzésnek, nem?

Ezek után barátom, Gugli segítségével kiképeztem magam egy gyorstalpalón a tüdőgyulladásból.

Nos, kérem szépen, van olyan, h bakteriális fertőzés során bekövetkező Gyuszi.
Mint tudjuk, Gyula ellen Anti beválik.
Ahogy a mi esetünkben.

Van a vírusos tüdőgyulladás, na, ott Anti nem bevethető.

Pihenés, fekvés ajánlott.

Ennek szigorú betartása végett tegnap délután 5-kor ágynak is estem, miután a pihenésre ráhangolódtam egy kis takarítással, mosással, bevásárlással és főzéssel.

Kirobbanó örömmel konstatáltam ébredés után, hogy fáj a fejem.
Ez nem nagy dolog.
Csakhogy a tuti gyógyszeremből már csak egy szem volt.
Ja, hogy ha a héten többször is voltam az orvosnál és miért nem írattam fel újabb dobozzal?
Én akartam... Csak megtagadták. Mert túl sűrűn szedem. És túl erős. Ez volt a magyarázat.
De azt beszéltük a Férjemmel, hogy azt éreztük, inkább néznek drogosnak, vagy dílernek.
Viszont kaptam beutalót a Neurológiára.
Ha ott meg tudom győzni a dokit, hogy márpedig nekem jár a havi több doboz, akkor kaphatom.
Addig viszont... Ma reggel csak bevettem az utolsó szemet.
Innentől sűrűn imádkozok Mekka felé fordulva, hogy ne legyen gyógyszerre szükségem!

Mivel vasárnap meg Palmsonntag, megyünk a templomba, a Kicsinek megint  "fellépése" lesz.
De addig is segít imádkozni, az előadás egyik dalának refrénjét énekli egyfolytában: Halleluja, halleluja...!

De, hogy valami örömhírt is mondjak, szerda délután Alpacat simogattunk.
Annyira jófej jószág, és olyan finom a szőre!
Mint említettem vala, egy párszor, a világ vége meg egy napra faluban lakunk, teszem hozzá, szeretjük.
Még közel két év után is van egy csomó hely, amit nem fedeztünk fel.
Viszont, van egy, a szívünknek kedves hely, ahol 5-6 szarvasbika van.
Gondoltuk, attól, hogy mi betegek vagyunk, még a Kicsinek kell a szórakoztató program, akkor menjünk, nézzünk szarvasokat.
Férjemről egyet tudni kell: már felfedezett helyeken simán el tud tévedni, viszont vadidegen helyen érzésből tudja, merre kell menni.
Ennek megfelelően persze, hogy nem a
szarvasoknál kötöttünk ki.
Találtunk viszont egy Alpaca farmot.
Férjemben azt szeretem, hogy ő könnyedén létesít kapcsolatot idegen emberekkel is. Így viszonylag keveset problémázott azon, hogy megkérje-e az ottaniakat, engedjék már meg, hogy megnézhessük az Alpacakat.
Kedvesek voltak, bemehettünk, sőt, a gazda a Kicsire való tekintettel a simogatást is megengedte.
Ami nagyon tetszett nekünk, hogy a gazda kb. 13 éves lánya úgy vezetett ki egy Alpacát, mint más egy lovat. És olyan viszonyban vannak egymással, mint egy hétköznapi háziállattal.
Hazafelé beszéltük is, milyen dialógus zajlik adott esetben a kislány és egy ismeretlen között:
Szia, neked van háziállatod?
Van.
Kutya?
Nem, Alpaca...

Azt már megszoktuk, hogy itt minden háznál van tehén, 30-50 db., minimum.
Azt is, hogy mész, lassan úgy érzed, már a térképről is lementél, amikor egy kicsiny falu egyetlen utcájában felnézel az egyik ház üveges verandájára, és visszatolatsz, mert a garázs az, csak üvegből, és van benne 3 gyönyörű veterán autó...
Vagy, hogy a hegyoldalban nem tehén legel az elkerített részén, hanem muflon, vagy szika szarvas.
De hogy mármég Alpaca is?!

Még hogy unalmas a vidéki élet! 

A legközelebbiig...!