Tegnap reggel Nagylány mély, bariton hangon közölte velem, kissé rosszul van, főképp tüdő tájon...
Alig két órás várakozás után doktor néni hangos hümmögések közepette közölte, hogy tüdőgyulladás!
Hurrá!
Ezt nevezik családi együttérzésnek, nem?
Ezek után barátom, Gugli segítségével kiképeztem magam egy gyorstalpalón a tüdőgyulladásból.
Nos, kérem szépen, van olyan, h bakteriális fertőzés során bekövetkező Gyuszi.
Mint tudjuk, Gyula ellen Anti beválik.
Ahogy a mi esetünkben.
Van a vírusos tüdőgyulladás, na, ott Anti nem bevethető.
Pihenés, fekvés ajánlott.
Ennek szigorú betartása végett tegnap délután 5-kor ágynak is estem, miután a pihenésre ráhangolódtam egy kis takarítással, mosással, bevásárlással és főzéssel.
Kirobbanó örömmel konstatáltam ébredés után, hogy fáj a fejem.
Ez nem nagy dolog.
Csakhogy a tuti gyógyszeremből már csak egy szem volt.
Ja, hogy ha a héten többször is voltam az orvosnál és miért nem írattam fel újabb dobozzal?
Én akartam... Csak megtagadták. Mert túl sűrűn szedem. És túl erős. Ez volt a magyarázat.
De azt beszéltük a Férjemmel, hogy azt éreztük, inkább néznek drogosnak, vagy dílernek.
Viszont kaptam beutalót a Neurológiára.
Ha ott meg tudom győzni a dokit, hogy márpedig nekem jár a havi több doboz, akkor kaphatom.
Addig viszont... Ma reggel csak bevettem az utolsó szemet.
Innentől sűrűn imádkozok Mekka felé fordulva, hogy ne legyen gyógyszerre szükségem!
Mivel vasárnap meg Palmsonntag, megyünk a templomba, a Kicsinek megint "fellépése" lesz.
De addig is segít imádkozni, az előadás egyik dalának refrénjét énekli egyfolytában: Halleluja, halleluja...!
De, hogy valami örömhírt is mondjak, szerda délután Alpacat simogattunk.
Annyira jófej jószág, és olyan finom a szőre!
Mint említettem vala, egy párszor, a világ vége meg egy napra faluban lakunk, teszem hozzá, szeretjük.
Még közel két év után is van egy csomó hely, amit nem fedeztünk fel.
Viszont, van egy, a szívünknek kedves hely, ahol 5-6 szarvasbika van.
Gondoltuk, attól, hogy mi betegek vagyunk, még a Kicsinek kell a szórakoztató program, akkor menjünk, nézzünk szarvasokat.
Férjemről egyet tudni kell: már felfedezett helyeken simán el tud tévedni, viszont vadidegen helyen érzésből tudja, merre kell menni.
Ennek megfelelően persze, hogy nem a
szarvasoknál kötöttünk ki.
Találtunk viszont egy Alpaca farmot.
Férjemben azt szeretem, hogy ő könnyedén létesít kapcsolatot idegen emberekkel is. Így viszonylag keveset problémázott azon, hogy megkérje-e az ottaniakat, engedjék már meg, hogy megnézhessük az Alpacakat.
Kedvesek voltak, bemehettünk, sőt, a gazda a Kicsire való tekintettel a simogatást is megengedte.
Ami nagyon tetszett nekünk, hogy a gazda kb. 13 éves lánya úgy vezetett ki egy Alpacát, mint más egy lovat. És olyan viszonyban vannak egymással, mint egy hétköznapi háziállattal.
Hazafelé beszéltük is, milyen dialógus zajlik adott esetben a kislány és egy ismeretlen között:
Szia, neked van háziállatod?
Van.
Kutya?
Nem, Alpaca...
Azt már megszoktuk, hogy itt minden háznál van tehén, 30-50 db., minimum.
Azt is, hogy mész, lassan úgy érzed, már a térképről is lementél, amikor egy kicsiny falu egyetlen utcájában felnézel az egyik ház üveges verandájára, és visszatolatsz, mert a garázs az, csak üvegből, és van benne 3 gyönyörű veterán autó...
Vagy, hogy a hegyoldalban nem tehén legel az elkerített részén, hanem muflon, vagy szika szarvas.
De hogy mármég Alpaca is?!
Még hogy unalmas a vidéki élet!
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése