Csak ismételni tudom magamat, hogy mérhetetlenül fáradt vagyok, de ez azért van, mert rengeteg mindent csinálok.
Többek között úgy tűnik, végre befejezem a gyerekszoba festését is, és még büszke is lehetnék magamra, mert megcsináltam.
Bátyám is sokat segített, sőt a Nagylánynak is sikerült néha, de csak amolyan lazán, egyik kezét a zsebében pihentetve. De segített, és ez a lényeg.
Viszont, épp e miatt, nem igazán van időm semmire sem.
Kötnék, horgolnék, de nem megy.
Későn jutok el odáig, sötét is van, a szemem se bírja már (tényleg öregszem, bármennyire is 22-nek látom magamat belülről), és a kezeim is úgy kiszáradnak, hogy mire a fél doboz krémet beszívják, már nincs erőm semmihez se fogni.
Azért, egy sapka készülget, meglepetés lett volna, de inkább én lepődtem meg, hogy mennyire elszámoltam magamat, és elég nagy lett, így most bontásra van ítélve.
(Ő pedig majd egyszer csak egy egyiptomi boleró lesz egy nagyon kedves új ismerősnek.)
Azzal nyugatom magamat, hogy előbb-utóbb eljön a csendes kötögetés ideje az én kis fotelemben.
Hmm, fotel.
A kedvencem tőlem távol, üresen, hónapok óta.
Ahogy üres is nagyjából a lakásom, pedig mennyire belaknám már!
Rengeteg dolog tudja az embert gátolni, hátráltatni, saját hibáján kívül.
Most ezt nagyon élem, nem kedvemből, hanem mert most ez jutott.
Amikor úgy gondoltam, végre fellélegezhetek, alakulnak itt a dolgok, akkor megint jött a menetrendszerű pofon. Attól, akitől nem vártam volna. Illetve, dehogynem. Csak gondoltam, a vér, meg az elmúlt3év (nálunk nem az "elmúltnyócév" van, de ez is eléggé szürreális, mint az a bizonyos..), de jó a mondás: a vér nem válik vízzé, meg a kutyából se lesz szalonna, és abból a bizonyos rokonomból se lesz az, mint ami a hivatalos papírokon szerepel.
Így marad az aprólékos építkezés, mert bár Férjjel mindent megtervezünk, de vannak dolgok, amik nem várt eseményként betoppannak.
Állsz értetlenül, melletted sok más emberrel, akik tudják, biztosítanak róla, neked van igazad, te minden szabályt betartottál, és akkor mégis az a másik tud rajtad facsarni egyet.
De nem érdekel már. Lassan csak nevetek ezeken a dolgokon, bár egy-két sírógörcs elkapott, még jó, hogy családi körben, ők meg legyintenek, hülye szegény! (nem, nem szerencsére mellettem állnak, támogatnak)
Megvolt a Kicsi születésnapja is.
Legnagyobb ajándéka az volt, hogy Apa vele, velünk volt.
Az ünneplés kissé bizarra sikeredett, a fenti események tükrében, elég érdekes helyen töltötte a napja nagy részét. Tény, kevés gyereket visznek olyan helyre eme becses napon.
Másnap azért elmentünk a kedvenc helyünkre az Édesem cukrászdába
(http://edesem.blog.hu/),
ahol ismét teleettük magunkat!
De ennek a napnak minden perce feltölt engem, jó rágondolni!
A legközelebbiig...!
