OMG

Reggel az ovisbusznál Sebastian megkért, hogy ha nem érne vissza délben időben, hozzam már el a kislányát is. Nem biztos, hogy szükség lesz rá, de készüljek, ő meg legalább nyugodtabb lesz.

Megjött a busz, Sebastian sehol, így kézen fogtam a kis meleg kezét Nantarnak is, és elindultunk haza.

Az egész falunk egy nagy hosszú út, hegyre fel, vagy le, attól függ, jössz-e vagy mész.

Ahogy sétáltunk hazafeleé, kérdezte a Kicsi, hogy Nantar jöhet-e hozzánk játszani?

Mondtam, hogy persze, mivel úgyis mi vigyázunk rá, amíg az apukája nem jön érte.

Ahogy ezt kimondtam, láttam, hogy a messzi kanyarból feltűnt Sebastian az autójával.

Odafordultam a kislányhoz, és németül mondtam neki, hogy jön a papája, nézze csak!

Erre a Kicsi megszólalt: 

-Ó, mein Gott!

Hogy mi ebben a rendkívüli számomra?

A Kicsi szeptember óta jár oviba, ha úgy vesszük, intenzív nyelvtanfolyamot végez, napi 4 óra, heti 5 nappal.

Kezdetben otthon elutasította, ha németül szóltuk hozzá, elég hevesen ellenezte.

Pedig tudjuk, sokkal egyszerűbb lenne neki is, hiszen itthon a magyar megfelelőjét is meg tudjuk neki mondani, és talán könnyebb lenne.

Pár hónap elteltével eljutottunk odáig, hogy már önállóan, magától itthon énekelte az oviban tanult és gyakorolt dalokat, sőt igényelte, hogy énekeljük vele. Ezzel annyi gond volt, hogy eleinte nem értettük a szöveget, mivel nem tisztán énekelte, hiszen ismeretlen szavak, félrehallotta, stb (pl. a Kicsi a "seid bereits" helyett "szeperád"-ot énekel következetesen. Mentségére legyen mondva, a dallam minden esetben megvan!). 

Meg hát, valljuk be, ezek a dalok nem szerepelnek a mi repertoárunkban, legfőképpen azért, mert sok vallási témájú volt köztük. Ami viszont nagy segítség, hogy az ovi mindig megküldi a dalok szövegét, tehát leegyszerűsödik a dolog.

De visszatérve.

A heves ellenállás hatására nem erőltetjük az itthoni beszédet, ismerjük már, a mi gyerekünk, nem célunk, hogy bezárkózzon, vagy rosszul érezze magát itthon. Kicsit beton a feje- nem is kicsit, szerintem simán lehetne az oviban a fenyőfa helyett betonkeverő a jele-, tudni kell, hogyan lehet rá úgy hatni, hogy tulajdonképpen ő akarja azt, amit eredetileg mi szerettünk volna. 

Ezen felül azért valljuk be azt is, hogy nem bízunk a tökéletes, helyes nyelvtudásunkban, és nem akarjuk erőnek erejével butaságra tanítani.

(Arról nem beszélve, hogy az általunk tanult hoch-deutsch és az itt beszélt nyelv időnként köszönő viszonyban nincs egymással. Ha már itt élünk, a helyi sajátosságokat legjobban a helyiektől tudja eltanulni.)

Szerencsére, van ideje, még csak 4 éves, mire iskolába kell mennie, már semmi hátránya nem lesz.

Szerintünk.

És az óvónénik is ezt jelzik vissza, tehát végül is nyugodtak lehetünk.

Mára már ott tartunk, épp a hetekben figyeltem fel rá, hogy amikor itthon játszik, akkor nem csak a mondókák, dalok hangzanak el németül, hanem már német szavakat is beépít a beszédébe.

És akkor ma meg megtörtént a fenti eset.

Itt azért két dolog a nagyon fontos.

1. Én ugyebár németül mondtam, amit mondtam-a reakciójából ítélve, értett mindent.

2. Ő pedig németül reagált rá, és ráadásul egy olyat, amit itthon azért nem sűrűn hall-valahol még a humor is       ott figyel a történetben nekem.

Én most nagyon büszke vagyok a kislányomra!

Az ilyen apró- habár nekem ez nagyon nagy- dolgok nagyon meg tudják szépíteni a napomat!

Mert hát mi legyen a legfontosabb számunkra, ha nem az, hogy látjuk, megéljük azt, hogy a gyerekeink szépen veszik az akadályokat, van bizalmunk a jövőhöz, mert kapjuk a jeleket, hogy van értelme annak, amit bevállaltunk, még ha sokszor kétségek gyötörnek/gyötörtek minket sok döntéssel kapcsolatban.

De ugyanezt a pozitív visszajelzést kapom a Nagylánnyal kapcsolatban is.

Csak más fórumokon.

Mert hát itt van a sokat szidott de mégis (általunk is) sokat használt Facebook.

Rengeteg hátránya is van/lehet, de azért valljuk be, ha az ember okosan, mértékkel használja, akkor az előnyeit is fel tudjuk ismerni.

Olyan ez mint az ételek, italok: ha be tudod osztani, figyelsz rá, akkor nem kell feltétlenül elhíznod tőlük, betegnek lenned miattuk. 

Nos, a fb-on is szembesültem azzal, hogy a Nagylányom valóban beilleszkedett ebbe az új közösségbe, szereti az osztályát, és őt is viszont szeretik.

Az iskolakezdés óta látványos a változás a gyereknél, sokkal nyitottabb lett, közlékenyebb, felszabadultabb, és magabiztosabb.

Az előző osztrák osztályában azért nem érezte jól magát, mert egy 7 éve összeszokott közösségbe becsöppenni azért nehézségekkel jár. Be- és elfogadóak voltak vele, soha nem bántották, de mivel már megvoltak a kialakult kis klikkek, Ő csak csapódott ide-oda, éppen ahol szívesebben látták.

Itt most más, mindenki ismeretlen volt a másiknak, egy most formálódó új közösségről van szó, és mindenki új, tiszta lappal indul.

És ez nagyon tetszik Neki.

Ráadásul több náció is van az osztályban, az iskolában, sok közös pont, akár az itt eltöltött éveket tekintve, ami már egyfajta kötődést generál.

Azt látom, hogy a Nagylányom ismét barátkozik, mosolyog, és ami a legfontosabb: beszélget!

Ez azért fontos, mert alapvetően egy zárkózottabb gyerekről van szó, aki az egyedüllétet is szívesen preferálja, remekül elvan a maga kis világában.

És most az új barátok hatására kimozdul ebből a kis világból, és ezt a kommunikáció útján tudja megtenni.

És ne feledjük, mindezt idegen nyelven kell, ami feltételez egyfajta tudást és rutint már.

Mostanában egyre több kép kerül ki róla, amit barátnőkkel, osztálytársakkal közösen készítenek, mindenütt a mosoly, az ölelés uralja a képet.

Ő, aki alapvetően minden egyes fotózás alkalmával kilép még időben a "célkeresztből", vagy maximum a hátát mutatja, most képeket posztol, vagy róla posztolnak a fb-on, amit sokan látnak, láthatnak. És nincs tiltakozás! Sőt!

Szóval, én köszönöm jelen pillanatban a fb-nak, hogy a már megtapasztalt, felismert, vagy kibeszélt változásokat képekkel is alátámasztja számomra a Nagylányomról!

Úgyhogy boldogság van, nagy adag!

Ezeknek a dolgoknak örülhetett ma reggel a Napocska is:

A legközelebbiig...!