Végre!

De még nem végleges...

Férj megszánt. De az is lehet, hogy csak kényelmi szempontok vezérelték: neten keresztül tudjuk munka alatt is tartani a kapcsolatot.

Nem nekem munka. Neki.
Én még szokom a helyet, vagy aklimatizálódok, vagy nyaralok, vagy hívjuk, aminek akarjuk.
Ha a pontos okot akarjuk megnevezni, akkor épp a bürokrácia sűrűjében vesztegelünk, a Kicsi és én. Meg az ovi.

Na, szóval, van itthon ismét net.
Örömöm csak átmeneti, mondhatni, addig tart, amíg a feltöltés.

Merthogy letelt a 2 hét.
Mi, kedves, aranyos megrendelők hívtuk az online ügyintézést, hogy akkor most mi van, miért nem jöttek?
Válasz: elfelejtettek szólni, hogy felénk ők nem rendelkeznek kellő térerővel vagy miaszösz kell a szolgáltatásukhoz.
Hurrá!

Városba be, érdeklődés máshol. Válasz ugyanaz.

Kezdem érteni, hogy, miért nemzeti park a kertünk vége...

És már próbálom megtalálni a megoldást: ezentúl vagy vadludakkal üzenek, vagy a szarvasok agancsára tűzve kommunikálok.

Mindenesetre úgy érzem magam az elmúlt egy órában, mint egy hajótörött, akit végre megtaláltak.

Isten hozott a Nagyvilágban, és majd a net istene visz el...

A legközelebbiig...!