Van benne valami.
Anélkül, hogy túlzottan belemennék, és hogy átmennék érzelmes, lelkizős, tudatos blogba, azért a tegnapi napom érdekes volt.
Egy pár hónapja itt van az ideje bizonyos dolgok (vagy személy) elengedésének.
Egyre jobban csinálom, sőt, sokkal jobban, mint 5 éve.
Pedig a Sors (azt mondják, ő osztja a lapokat) szinte napra és eseményekre pontosan ugyanazokat dobta most is, mint akkor.
Akkor kivágtak egy darabot belőlem: fizikálisan és egyéb tekintetben is.
Az egyikről úgy gondoltam, a természet megteszi a magáét, a másikról pedig, hogy majd én és a környezetem, az(ok), aki(k)nek fontos vagyok, begyógyítjuk a sebeket.
Ezt gondoltam egészen idáig.
Az egyik részéről már korábban kiderült, nem, nem sikerült hibátlanul megjavítani.
Ahol karcolatok lettek, azt nem lehet megfelelően kipolírozni.
Főleg, ha a smirgli időnként még úgy érzi, neki dolgoznia kell...
Tegnap szembesülnöm kellett a másik résszel is: újabb nyisza lesz. Rutin. Azt mondják. Nekem nem.
De elfogadom, ez van, és érzem, ezzel ki lesz vágva a rossz...
Ezek után úgy éreztem, hogy nekem igenis jogom van magamat megjutalmazni.
És most jön az "ad" rész az "elvesz" után: évek óta vágyott ruhadarab potom árért (igen, nő vagyok még ha mostanában nem is éreztem ezt, és ezért nekem fontos a ruha, a shopping, még ha nem is vagyok benne ász), eddig csak megálmodott és most létező felsők szintén "alig" árért, meseszép hófehér paplanhuzat, és mindezeket annyiért, mint egy átlagos boltban vásárolt 1 db felsőért. És hogy ez miért fontos? Nem, nem vagyok ennyire felszínes. Pusztán, sok év, és sok rágódás után, ismét a magam ura vagyok, van jövedelmem, nem függök mástól, még ha az akár szeretetben vállalt függőség is, és igenis öröm, ha tudom, jut rá, én dolgoztam meg érte, és az önértékelésemnek is jót tesz, mert azzal is volt baj mostanság. Az, meg hogy esetleg még úgy is gondolom, jól nézek ki, miért is lenne baj?
És hogy még érezzem, tud még többet is adni, és én pedig megérdemlem: fonalfüggő kedves baráttól ajándékba kaptam pár gombóc fonalat, mert látta a szememen, hogy nekem ezek mennyire, de mennyire!, miközben az ő örömének örültünk, hogy neki mennyi szépsége van...tudom, ha ő nem olyan, amilyen, akkor én most nem örülök, szóval, itt is köszönöm, Zs!
És amikor ismét gondolataimba roskadva megyünk haza, és a Kicsi spontán megpuszilja a kezemet, és közli, hogy Anya, én nagyon szeretlek téged, akkor mégis, mi baj lehet?
A legközelebbiig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése