Ha akarom.
Este kutyasétáltatás alatt már gyanús volt, hogy amivel minket fentről dobálnak, az nem eső, sokkal inkább hó.
Ez reggelre ténnyé vált, azóta is esik: hol szakad, hol szitál, de esik. Amikor a szél úgy fújja, akkor van, hogy vízszintesen esik, ami eléggé érdekes.
Momentán még élvezem, mert már mégiscsak november vége van, hétvégén már Advent első vasárnapja, tehát aktuális a hó.
Aztán majd meglátjuk, hogy ez februárban is fog-e ennyire tetszeni?
Gyanítom, nem leszek már ennyire be-/elfogadó...alföldi lány lévén.
Így most felénk ilyen a táj:
Pedig egy hete még ezt és ilyet láttunk, tőlünk negyed óra autóútra:
Gondoltuk, fedezzünk fel újabb területeket, hát elindultunk. Nem mentünk sokat, nem is kell sokat menni, mert mindenütt erdők vesznek körül minket, de ahogy haladtunk előre, mondja Férjem: "Láttad, valóban az volt kiírva, hogy VIGYÁZAT, ÁLLAMHATÁR!?"
Ezen a tényen nem kell felénk csodálkozni, mert a mi falunk utcavége is az államhatár közelében van, tehát, gyanútlan sétáló simán átmehet a szomszéd országba, akaratlanul...
Gondoltuk, most arra csak nem mennénk, így visszafordultunk, és leparkoltunk, mert megláttunk egy patakot.
Ahogy lementünk a patakpartra, az aljnövényzetben egész őzrudli (őz csapat, csak ilyen vadászosan beszélünk, mert mi ezt is tudjuk...) fekvőhelyét találtuk meg. Nagyon sokan lehetnek, a kifeküdt fűből erre lehet következtetni.
Férjem persze nem bírta ki, a patakon átkelt-nem, nem volt csúszós, és persze, hogy nem is akart beleesni-, és boldogan integetett a MÁSIK oldalról. Mert hogy Ő már a határ másik oldalán volt.
Később átmentünk az erdő másik részébe, ahol kövekből mesterségesen épített, igen hosszú, amolyan árokszerűség volt, amit mi rögtön a II. Világháborúhoz kötöttünk, mert szerintünk-de főleg Férjem szerint- ezt a katonák építették, lőállásnak, meg védőároknak. Ezt az erdőben elhagyott-de az is lehet, hogy tudatosan odafektetett, de így kevésbé érdekes- lánctalp alapján gondoltuk.
Fejben szerintem Férjem le is játszotta a háború egyik jelenetét...
A múlt héten újabb ismerősre tettünk szert.
A falunkban feltűnt -számunkra csak- egy indián kinézetű úriember már jó egy hónapja.
Férjem természetesen szóba elegyedett vele, addig-addig, hogy már napi szinten beszélgetünk az azóta Sebastian-ként bemutatkozó férfival.
Mint kiderült, ecuador-i, 5 nyelven beszél, élt rengeteg helyen, ami viszont nem volt újdonság: itt az osztrák feleségével és 3 gyermekével él.
Többször láttuk a szomszédunk háztetején, amint azt javítja, van egy nagy földjük, azon is sokat láttuk, ennek tudatában nagy meglepetésként ért minket, hogy végzettségét tekintve: biológus!
Hihetetlen életek vannak, azóta is ezt beszéljük Férjemmel.
Sebastiannal annyira jól sikeredett összeismerkedni, hogy ma már én vigyáztam a legkisebb lányára, aki a Kicsi ovistársa, és együtt szoktak jönni-menni az ovisbusszal.
Előfordult már kétszer is, hogy a kislány ült a buszon, és nem volt, aki hazavigye, így én "csaptam a hónom alá", és vittem haza.
Na, most már ezt a lehetőséget hivatalosan is megnyertem, mivel Apukájával megbeszéltük: a mi Kicsinknek jó, ha gyerektársaságban van, és így is tudja a nyelvet gyakorolni, ezen felül ez a második szempont nálam sem utolsó...
Habár, a mai napon ez az elképzelésem eléggé elhomályosodott, mivel a Kicsi-önkiszolgáló lévén-, fogta, elindított egy mesét: magyarul. A lízingelt kislány (ja, és ne feledjem, a bátyja is itt volt, mert tudta, én gyűjtöm be a húgát, ő viszont nem találta a kulcsot otthon, a megszokott helyen, ezért gondolta, ő is átjön a hóesésben-megjegyzem, semmi gondom nem volt ezzel!) onnantól le nem vette a szemét a TV-ről.
Néha azért "elrángattam", és festettünk, meg rajzoltunk, meg beszélgettünk, ebédet is kapott, de folyton visszatért a TV-hez.
Amikor Férjemet felhívtam, hogy elmeséljem, hogy állunk, azért előre vetítettem, lehet, nem a Kicsi fog megtanulni egy idegen nyelvet, hanem a már így is két nyelven beszélő kislány fog a nyárra folyékonyan magyarul beszélni...A gond az lesz, ha majd kizárólag a Hófehérkéből, Csipkerózsikából vagy Aranyhajból fog összefüggő mondatokat idézni...
Hétvégén volt megint egy kis lakáscsinosítás, Férjem hazahozta a fúrót, és feltett pár dolgot.
Szereztünk két régi ablakkeretet, a nagyobbik majd üzenőtábla- és képtartóként fog funkcionálni. Középen van csak ép üveg benne, ezért ott majd képek lesznek, a két szélső keretrészbe pedig majd veszünk valami olcsó fa lapot, amit táblafestékkel lefestünk.
A kisebbikre vettünk két régies stílusú akasztót-akciósan alig volt 900,- Ft-, hogy majd arra teszem a táskáimat.
Aztán, ahogy kitaláltuk a végleges helyét, leszedtük az akasztókat, mert más funkciója lett.
Az egyik Angyalkát keretezi ezentúl, a cipősszekrény felett.
Ééééééés! Végre vettünk akasztókat is az előszobába, így most már nem az ajtókon lógnak a kabátok.
Úgy vagyunk, mint Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett...
Kikerült az Adventi naptárunk is, Mikulás képében.
Hogy miket teszünk bele, azt még nem tudjuk...
Lehet, veszek egy doboz Tic-Tac-ot, aztán szemenként elosztom...
Ha éppen elhagy majd a kreativitásom.
:-)
Az ablakkeretek remekül díszíthetőek lesznek karácsonyi dekorációkkal, de már tervezek rájuk a most divatos szívekből vagy zászlókból álló girlandot is gyártani, meg hát lesz még itt Farsang, Húsvét, stb...
Szombaton csináltam a Kicsinek egy sapkát. Találtam egy jó filmet, "Az öreg hölgy és a testőr" c., Nicolas Cage és Shirley MacLane a főszereplő, nekem tetszett, és
amíg néztem, elkészült a sapka.
De nem tetszik a Kicsinek a sapka. Szerintem a színek fantasztikusak, igaz, ősszel jobb lett volna, mert igazi őszi színei vannak.
Hát, most vagy kivárom, amíg mégis hajlandó lesz felvenni, vagy eladom.
A gond az, hogy nekem nagyon tetszik.
De majd meglátom.
Hát, most vagy kivárom, amíg mégis hajlandó lesz felvenni, vagy eladom.
A gond az, hogy nekem nagyon tetszik.
De majd meglátom.
Készült egy pár más dolog is, két sapka megrendelésre, mellé csak úgy csináltam egy baglyot, és Nagylány már régóta kért bögremelegítőt...hát kapott.
Egyébként a hétvégén sikerült egy másik kedves kis filmet is megnéznem: "Új szerelem" címmel. Alapvetően szeretem a német filmeket, ez meg ráadásul egy kis magánpanzióról szólt, aminek a neve "Régi szerelem" volt, és aztán jött egy hölgy, akinek éppen zátonyra futott a házassága, és gondolta, ha már kifordult az élete a helyéből, akkor belevág egy s más dologba. Kellemes kis szombat délutáni film volt, főzés közben -mire nem jó az okos telefon és a beépített wifi, na meg a netre feltöltött filmek!- megnéztem.
A héten szinte minden nap kellett kenyeret sütnöm, vasárnapra az utolsó adag öregtésztám is elfogyott, olyannyira, hogy kevesebbet tudtam a vasárnapi kenyérbe tenni.
Hogy most ettől, vagy a sűrű sütőnyitogatástól-mivel a vasárnapi hússal együtt sütöttem, pedig korán reggel begyúrtam a tésztát, de hát hosszú a kelesztési folyamat-, nem lett olyan magas, mint ahogy megszoktuk.
Attól függetlenül még forrón fel kellett szelnem...
Ahogy az életem első zserbóját is.
Nagyon imádtam, Mamám ha csinálta, házi lekvárral, hmmmm!
Aztán később a munkahelyi névnapozások vagy Karácsonyi ünneplések során volt egy időszak, hogy az egyik kedves Kollégánk mindig megkérdezte, mit süssenek a feleségével együtt, és valahogy mindig a zserbó, az én kívánságom lett megsütve. Nem mintha bárki más a csapatból ezt sérelmezte volna!!!
Aztán a héten többször is nézegettem a zserbó receptjét, aminél meglepődve tapasztaltam, hogy élesztős tésztából készül. Tehát, rosszul már nem sikerülhet, gondoltam, hiszen a kelt tésztával nagy barátságban vagyunk! A gond a csokimázzal lehet csak, mert hát a cukros diót meg a lekvárt tán csak rá tudom kenni a tészta rétegekre.
Végül is minden sikerült, még arra is volt időm, hogy megvárjam, kihűljön, és ne a forró tésztára tegyem rá a csokimázat, mert akkor az lemászik róla.
Szépen meg is dermedt a csoki, bár még langyos volt a tészta, de Nagylány már borzasztóan vágyta az édességet, így felvágtam.
Ízre nem csalódtam, és, hát végül is kinézetre sem.
Hoztam a tőlem elvárható formát: réteges, töltött tésztánál a krém nálam mindig sok, vagy elfolyik, vagy mindkettő...
Úgyhogy, megalkottam azt a bizonyos, "ronda, de finom" zserbó változatát.
Ja, és hogy miért piros a lekvár?
Mert sárgabarack lekvárból limitált adagunk volt.
Kaptunk Férjem édesanyjától, meg az egyik baráti házaspártól is.
A Mama-féle lekvár, kipróbált lévén, gyorsan elfogyott.
A barátainktól kapottra, mint utolsó üvegre, nagyon vigyáztam.
Aztán a héten csináltam rakott palacsintát, amibe ez kívánkozott.
Férjem, abszolút nem édesszájúként, és egyébként sem szeret enni..., na szóval, felfedezvén, hogy a lekvár már legálisan is ehető, szépen, apránként rájárt...
Amikor megbeszéltük, hogy szerintem ami ennyire finom, ennyire kuriózum (mert házi, és mert már csak ez az egy van belőle, és nem azért, mert a barátok csinálták, mert a Mamáé is ugyanilyen finom volt, azért is fogyott el gyorsan), akkor úgy kéne csinálni, hogy olyan ételbe kerüljön, amit mindenki eszik, következésképp, élvezi mindenki.
Férjem ezzel egyet is értett, addig a pillanatig, amíg nem akart egy újabb szelet lekváros kenyeret enni.
De nem találta a lekvárt.
Naná, hogy nem, mert eldugtam, az utolsó általam készített erdei gyümölcslekvárral együtt.
Kemény voltam, és kegyetlen-bár szerintem ő egy másik "k" betűs jelzővel illetne, ami a népművészeti agyagedény szinonimája-, és amíg nem készítettem el a zserbót, addig nem vettem őket elő.
Aztán, mivel a barackból már csak egy rétegre elegendő volt-na, jó, hagytam benne egy-két kanállal, hogy Férjnek mégis jó legyen-, így a középső réteg lett csak sárgabarackos, a másik kettő meg erdei gyümölcsös (ezt a helyi erdő terményeiből készítettem: áfonya, szeder, szamóca, málna).
Olybá sikeredett, hogy reggelre már csak 6 kicsi szeletecske maradt.
Abból már csak három van.
Mert nekem is annyira ízlik!
Holnap várom reggel Sebastian telefonját.
Mert lehet, megint gyorsított magyar nyelvtanfolyamot fogunk tartani...
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése