abban van igazság, hogy ha nem iszok egy deci vizet sem, akkor az fejfájáshoz, esetemben migrénhez, vezet.
Az, hogyha megiszom mind a 3 litert, az megakadályozza-e ennek bekövetkeztét, még mindig nem derült ki egyértelműen számomra, de az ellenkezője igen...
Sétáltunk egy nagyot délelőtt, az jó volt.
Találtunk mirelit áfonyát is.
Vannak távlatok:
Délután újabb rohanással egybekötött környékbejárás, bár nem a kissé távolabbi területek felfedezése és szépségeire való rácsodálkozás volt a cél, de menet közben megállapítottuk, szebbnél szebb helyek vannak a környéken, csak legyen elég időnk és lehetőségünk bejárni az egészet.
Sajnos a szépségek sem voltak annyira szépek, hogy elfeledtessék velem a kezdődő esti migrénemet, ami egészen másnap estig kitartott.
Ami biztos: a rohanás végett nem ittam szinte semmit, úgyhogy az esti kis híján beájulással járó fejfájásnak ez volt az alapja.
Úgyhogy iszok.
Vizet.
A héten nem volt kedvem kenyeret sütni minden nap, így készült egy adag kifli inkább.
Még mindig keresem az igazi receptjét.
Valószínű, az lesz az, amit sütés előtt -azt hiszem pontosan- 8 másodpercig kell majd vízbe mártani...
Most még ez egy kicsit riaszt, hogy talán macerás, de ha belegondolok, nem nagy munka ez, inkább a lustaság az, ami visszatart...
Még.
De vágytam valami édesre is, így egy gyors almatortát (Sharlottka a neve, és ő is a netről jött hozzánk látogatóba) készítettünk a kicsivel egyik délután. Ez tényleg olyan süti, aminek a munkálataiba a kicsiket is bele lehet vonni, mert amíg anya pucolja és darabolja az almát, addig a tészta hozzávalóit a gyerkőc össze tudja keverni.
Már a héten tettünk előkészületeket az adventi koszorú elkészítésére, a terv megvolt rég a fejemben.
Szárítottunk narancskarikákat, előkerestük a tavalyelőttről eltett(!!! igen, tavalyelőtti, de már akkor is kőkemény és emberi fogyasztásra nem ajánlott) mézeskalács díszeket, vágtam tojástartóból bélést a kuglófformába, és a gyertyákat is megcsináltuk, hogy havas hatásúak legyenek.
Egyszerű: a teamécses oldalát be kell ragasztózni, majd a legkisebb gyermek legnagyobb örömére megkérni őt, hogy mártogassa bele a sóba (mondom, hogy a net nagyon sok mindenre jó).
Utána fogtuk, és a teamécseseket ráragasztottuk a kiszáradt narancskarikákra, így megvolt a tartó is.
Ma délután pedig elindultunk, gyűjtöttünk egy adag mohát, mert a koszorúnkat azzal béleltük.
(és reményeim szerint, hogy kiolvadt idebent, nem fognak mindenféle bogarak, csúszómászók, lábasok és lábastalanok, papucsosak és gyűrűsek és egyéb gerinctelenek elősomfordálni a mohából idő közben...)
Az őszi ajtódíszünk is kapott egy kis karácsonyi hangulatot: ide egy kis moha, oda egy kis narancskarika, amoda pedig pár darab mézeskalács, és máris más a képe.
De készült a héten Hóangyal is és egy sapka, saját részre, Férjem nyomására.
Mert hogy nekem az kell, amikor sétálunk.
Mert nem létezik, hogy nekem nem fázik a fülem, a fejem.
Pedig nem.
Mert van tutyim. Ami máshol kapucni névre hallgat.
De engedtem a nyomásnak, és tegnap este kötöttem magamnak is egyet.
A színét a vaku nem adja vissza.
Amolyan tüdőszín.
És, bár Anyukám mindig azt mondta, a télnek nincs szeme, azért bennem mindig megfordul a gondolat: az jó, hogy a télnek nincs szeme, de ha belenézek a tükörbe sapkával a fejemen, felteszem a kérdést, hogy nekem sincs???
Mindegy, van sapkám.
Majd lehet, kísérletezek egy másik fazonnal is.
Vagy lejjebb adom.
Az önbecsülésemet.
Vagy az elvárásaimat.
Vagy a kritikai érzékemet.
Vagy valamimet.
De mivel az enyém, és én csináltam, és kérték, hogy csináljam, így ma délután debütáltunk. A sapka és én. Végül is, a faluszéli erdőben nem hogy a tél nem lát a nemlétező szemeivel, de momentán az őzek sem voltak arra.
És igen, innen is üzenem a Férjemnek, meleg volt, nem fázott a fülem, a fejem.
MINDENKINEK BÉKÉS ADVENTET KÍVÁNUNK!
A legközelebbiig...!
UI: A heti legszebb kép (szerintem legalábbis) lemaradt az előbbi közzétételből.
A Nap győzelme:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése