Napi 3 liter nekem nagyon sok. Általában 1 vagy 1,5 l vizet ittam eddig naponta, de ez most jóval több. És nagyon oda kell figyelnem, hogy ne felejtsem el. Vagy hogy betartsam, és tényleg megigyam. Ebből adódóan az utolsó egy liter valahogy mindig este 9 és éjfél közé esik, de már úgy, hogy szinte erőszakolom magam, hogy megigyam.
Ezidáig semmi változást nem tapasztaltam, ami persze nem nagy dolog, hiszen vajmi kevés idő telt még el.
Na, jó, egy dolog változott: rengeteget járok a WC-re, és hogy mennyi folyadék tud az ember lányából távozni?!
Komolyan mondom, rosszabb, mint amikor babát vártam, ilyen sűrűn még akkor sem jártam ki.
Nem beszélve arról, hogy én, aki eddig csodálkozva és némi sajnálattal hallgattam azokat, akik az éjszakai, kötelező WC-re meneteleikről számoltak be, most saját bőrön tapasztalom. Vagyis saját hólyagon. Nemszeressem-állapot.
De ez van.
Meg a tompa fejfájás tegnap óta. Tehát eddig még a fejfájás ellen nem vált be...
Elkezdtünk a lányokkal egy kicsit díszíteni, hangolódni a hideg téli estékre, és várva a Karácsonyt. Igazi karácsonyi díszítés persze majd csak decemberben lesz, mert annak akkor jön el az ideje, meg a hangulata is akkor az igazi, és mert épp elég idő lesz megunni...
Így most csak a gyertyák és egy-két télies dekor került elő.
Meg Férjem feltette a falra az egyik dekorációnkat, amit magunk hoztunk össze:
Még nyáron találtunk egy kirándulásunk alkalmával olcsó falmatricát, aztán vártuk, hogy majd az új lakásban a helyét megtaláljuk.
Rengeteget sétálunk a környéken, és találtunk egy romos, elhagyatott, mező-széli házmaradványt.
És ott megláttam egy szép ajtóbetét darabot, de otthagytam.
Aztán pár hétre rá csak elhoztuk.
Állt egy darabig az előszoba falának támasztva, várva, hogy betölthesse méltó szerepét, amikor is beugrott: lefestem vizes alapú festékkel, de nem precízen, csak ahol épp a teddy éri, majd amikor megszáradt, megkapta a falmatricát.
És most felkerült az előszobába, az ajtóval szemközti falra, hogy amikor belépünk, ő köszöntsön minket (a kutyán kívül-persze...).
A díszekről csak annyit: egyedül a kültéri lámpásokat vettük, akcióban egy 3 db-os szett annyi volt, mint egyébként egy darab.
A hóemberek, a két kicsi fiú: Férjem előző munkahelyén a hotel-dekorációkat frissítették, és őket-több más társukkal együtt-, kidobásra ítélték. Kedves családi barátunk, aki Férjjel együtt dolgozott ott- mint, többek között házmester-, rögtön rám gondolt, és eltette nekem a jobb minőségű, ép, vagy csak kicsit hibás tárgyakat, amiknek aztán mi borzasztóan megörültünk, és már tavaly ezekkel díszítettük a lakást, vártuk a Karácsonyt.
Nekünk öröm rájuk nézni, másnak már bizonyára unalmas volt, és megszokott.
Mi viszont nagy becsben tartjuk őket.
Aztán persze a hét, és a hétvége nem múlhat el sütés nélkül sem, nem csak a dekorálás volt porondon.
Valami sütinek mindig kell lennie, ezért 2-3 naponta csinálunk valamit, közösen.
Általában a Kicsi segít, mert egyrészt érdekli, másrészt addig is velem van, és harmadrészt a Nagylány vagy még suliban, vagy tanul.
Pénteken pillangós sütit csináltunk, egyszerű muffin-nem vagyok oda érte, de gyors, ezért néha meggyőzöm magamat, hogy jó lesz ez...-, aminek a tetejét le kell vágni, félbevágva visszaragasztani valamilyen krémmel, és már kész is (nem saját ötlet, több helyen is láttam már).
Szombaton nem mentünk el a boltba, így viszont sütnöm kellett kenyeret.
Szeretem csinálni, az a bizonyos dagasztás nélküli-szintén a neten több helyen előfordul- már bevált, rendszeresen sütöm.
Aztán van a bagett, a vajas zsemle, a focaccia, és a serpenyős lepénykenyér, na meg a pizza, amik még sűrűn készülnek itthon.
De már régóta szemeztem Limara fehér kenyerével, annyira szép, a gyerekkoromat idézi a kinézete.
Finom, ropogós, repedezett héj, amolyan ittvanazorrombanazillata-képe van.
Tudjátok, amit ha megvesztek még melegen a pékségben, boltban, akkor mire hazajuttok vele, csak lecsíptek belőle innen-onnan egy-két darabot.
Ahogy Nagylányom szokta volt csinálni.
Volt olyan, hogy lement kenyérért, és a tőlünk két utcára lévő pékségből mire hazaért, a kilós kenyérnek alig maradt meg a fele.
Visszatérve Limara kenyerére, a bajom mindig az volt, hogy úgy kezdődik: 20-25 dkg öregtészta.
Nem mintha nem lenne meg rögtön ott az öregtészta receptje, de valahogy sosem akaródzott nekiállni megcsinálni.
(Az öregtészta olyan, mint a kovász, csak ebben van élesztő is. A szerepe az, mint régen volt, hogy ezzel kelesztik meg a kenyeret. Minden háznál más volt a szokás állítólag, de az alap az volt: a kenyértésztából kicsíptek egy darabot, félretették az újabb kenyérhez, amiből szintén kicsíptek egy darabot, és így tovább. A lányok, amikor férjhez mentek, az édesanyjuktól kaptak egy ilyen tésztát, és nagyon kellett ám rá vigyázniuk, hiszen a kenyér alapja volt.)
Aztán szombaton fogtuk magunkat a Kicsivel, és begyúrtuk.
(Csendben jegyzem meg, a munka sokkal hatékonyabb, ha egy rózsaszín Tündér segédkezik az embernek.)
Vasárnap reggel Férjemmel azt terveztük, hogy a már régóta vágyott és hirdetett helyi Flohmarktra (amolyan ócskapiac, a szó nemesebb értelmében, persze mai árukkal is) benézünk, és emiatt korán kellett kelni.
De ez nem is volt gond, mert a kenyeret begyúrtam, bedagasztottam, majd hagytam kelni, amíg mi odavoltunk.
(Rengeteg dolgot láttunk, érdekes volt, habár nem vettünk semmit, mert nem volt meg az az nekemeznagyonkell-érzés. De találtam csipkehorgoló-tű készletet, naggggyon vékony fejjel, fa tartóban, látszott, hogy igen használt volt. Tetszett, de mivel csipkét nem igazán csinálok, így otthagytam, habár azóta is a fejemben van. Megjegyzem, itt is visszaköszön Anyu. Anno szinte minden szombaton az un. Lengyel-piacon kezdtünk, aztán amikor hazamentünk, Anyukám mindig rájött, mit kellett volna még megvenni, de nem is érti, miért nem vette meg...)
Hazaérve a szükségeseket még megtettem azért, hogy a kenyér kenyér lehessen, a többit a sütőre bíztam.
Nos, az eredmény fantasztikus lett (ahogy az Limarától várható mindig), olyannyira, hogy nem tudtuk kivárni, hogy kihűljön, és mire az ebédre került a sor, szinte jól laktunk a frissen sült kenyérrel.
Ma reggelre, maradt a pilléje/csücske, ki hogy ismeri.
És ennyi.
De mivel van még öregtésztám, így ma is fog készülni egy újabb kenyér (de ennek már a tetejét jobban be fogom vágni, hogy szépen szét tudjon nyílni. A tegnapi vágások nem is látszódtak meg, bátrabban kell bánnom a pengével.).
Aztán, hogy a délután se teljen el eseménytelenül, az ostoros kalács alapján sütöttem egy kakaós kalácsot, csak a formáján dobtam egy csavart (ez sem saját ötlet).
Közben persze kötöttem, horgoltam, haladni kell a dolgokkal.
Most meg várom, hogy ismét elmúljon a fejfájás.
Nem egy változatos program...
Ja, és megyek, iszok egy kis vizet!
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése