Végre éhes

a Kicsi, és a felsorolt ezer étel közül kiválasztotta a Kunsági perecet.

Mire elkészült, bealudt.

Jó étvágyat!

Volt itthon két avokádó, már eléggé érett állapotban.

Kerestem receptet, guacamolehoz.

Tudom, nem az autentikus recept, amit találtam, de nekem bejött...

Máskor is fogok készíteni.

Ja, és nem tudtam megenni, maradt még, bárkinek szívesen adok!

A legközelebbiig...!

Időzíteni tudni kell

Hát, az elmúlt két napban nem ritkán hangzott el a számból saját magam számára a Hülyébb időpontot nem is találhattál volna, Fiam... tartalmú mondat.

Megint beborult az ég, tudom, mit nem kéne, de még homályos a mit és hogyan tovább...

Mostanában mindenfelé a hála, a köszönet adása az egyszerű, szinte már természetesnek vett dolgok miatti felhívások jönnek velem szembe.
Véletlenek pedig nincsenek.
Gondoltam, akkor ezentúl én is esténként számot vetek az adott napommal, és hálát adok azokért a dolgokért, amik vannak, és amik jók.
Hogy ne burjánozzon el a gondolataimban a rossz. Mert ha csak erre koncentrálok, akkor tényleg azt hiszem, hogy csak rossz van.

Erre persze, hogy tegnap jöttek sorra a rossz dolgok...
Valahogy úgy érzem, hogy bár fordítanám el az arcomat, mert tudom, hogy a másik oldalon valami sokkal szebb is lehet, mégis mindig visszarántja valami a sötét, fájdalmas oldalra.

Persze, tudom, rajtam múlik minden.
Az is, hogy a rossz helyett a jót részesítsem előnyben, hogy elé menjek a dolgoknak, hogy megszüntessem a rossz alapját.

A Kicsi kedden beteg lett, lázzal, köhögéssel. Annyira gyenge volt, hogy megbeszéltük, szerdán reggel korán az orvosnál kezdünk.
Mandulagyulladás, hurrá, soha jobbat és jobbkor!

Férjem ma hajnalban indult egy vasárnapig tartó hivatalos útra, így be kellett vásárolni, ami esetleg hétfőig szükséges.
Mint mondtam már, itt a faluban sok minden van, csak épp bolt és normális buszközlekedés nincs.
Nekünk meg nincs két autónk...
Férj pedig autóval ment.

Na szóval, bevásárlás gyorsban letudva, Kicsi áll kint, amíg visszatolom a bevásárló kocsit, mire visszafordulok, hogy megnézzem, minden rendben van-e, látom, gúvad a szeme a drágának, hajol előre és már hányt is.
Hova máshova, ha nem annak a bolthálózatnak a bejáratába, amelyikben én a bort törtem el.
Két ilyen bolt van a városban, most lehet, feladjuk a márkahűségünket...

Hazatérve gyors fektetés, gyógyszer, altatás, ahogy kell.
Egyszercsak ébredés, Kicsi ismét hányt.
Hurrá!

Ma reggel már több hányáson túl vagyunk, enni nem eszik semmit, inni szerencsére igen, de amikor egy gyerek sír, hogy fáj a gyomra, és közli, hogy Anya, ez annyira szörnyű!, akkor megmozdul bennem valami, hogy ebben most mit is kellene értékelnem, mint pozitívumot?
Hogy kihányta a slejmet, és nem a gyomrába ment?
Vagy hogy így távoznak a bacik a mandulájáról, és gyorsabban gyógyul?
Vagy hogy igazán nem nevezhetem már Pocaknak, mert beesett a kis hasa, és a karikás szemei is eléggé kétségbe ejtőek?

Próbálok pozitív lenni.

Tényleg.

A fejem felett lógó vészterhes dolog kimenetelére is van már elgondolásom, ez egy kissé megnyugtat.
Illetve próbálom úgy felfogni, hogy más veszített már többet, nagyobbat, és amíg van két egészséges gyerekem, addig nekem kutya kötelességem talpon maradni.
Hát fogok!

Férj közben óránként telefonál, hogy mi van velünk, ha nem lenne nagy tétje a dolognak, már jönne inkább haza, és én is mondanám neki, hogy jöjjön...

Azt mondják, hogy azért kapod amit kapsz, hogy tanulj belőle. Annyiszor kapod, amíg nem esik le a tantusz.
És olyan mélyen kapod, amit még el bírsz viselni.
Hát, jelentem, én már nem akarok tökös gyerek lenni!
Volt már ilyen időszak - ha nem is ebből adódóan- az életemben, akkor épp azt mondta valaki, hogy azért görgetnek ennyi követ elém, hogy mindegyik egy lépcsőfok legyen a boldogságom felé...
Akkor tudom, nagyon bepipultam egy adott pillanatban, mert én a Kínai Nagyfal nagyságú lépcsőt építettem már addigra fel, és pont elégnek találtam már az edzettségemet!
Valahogy most is így vagyok már ezzel!

Nem, nem síránkozok. És nem akarom, hogy bárki aggódjon.
Pusztán kiírtam magamból, ahogy a múlt heti bejegyzéseket is.
Csak azoknak más volt a témája.

Férjem az útra kapott pfefferonis ciabattát.
Mert azt kért.
Bár a beteg gyerkőc kicsit keresztül húzta a terveimet, és némi emlékezet kiesést eredményezett ez által, de Férj addig dünnyögött az orra alatt este, hogy 23:35-kor ki is sültek a ciabatták.

Annyi tervem van, kézimunka terén.

Be kell fejeznem egy régóta nálam heverő horgolt szoknyát.
Nagy koncentrációt igényel, és ehhez nyugalmasabb lelki állapot kellene.
Tudom, a horgolás, kötés során az ember szinte úgy érzi magát, mint aki meditál, de nem mindig jön össze ez az állapot.
De a hétvégén neki kezdek, a jövő héten pedig szeretném befejezni.

A lila, Audrey Hepburnos kalap még nem jutott el a gazdájához, aki végtelen türelmet tanusít felém, engem meg borzasztóan zavar ez az egész, mert nem arról van szó, hogy olyat vállaltam, amit nem tudok teljesíteni...
Szóval, ez is egy megoldandó.

Kell egy fehér sapkát kötnöm, barett fazont.

Bár már kész a kézimunka oldalamon folytatott nyereményjáték jutalma, ami eredetileg sapka lett volna, de végül a kendő, sál variáció mellett döntöttünk, de még javítani akarok rajta.

Tervezek egy Tilda nyuszit varrni, már a szabásminták fel vannak rajzolva az anyagra, ki kellene vágni és összeállítani.

Keresztszemezni is szeretnék, terveimben szerepel pár szív, amiknek a felső részén keresztszemes hímzés van, az alja meg más anyagból készül.
Képeket mellékelek.

Kulcstartókat is szeretnék varrni, a tervek fejben már meg vannak.

A szürke kendőmet is be kellene majd fejezni, ha lenne az a fonal, ami kell...

És Nagylányomnak is készül egy sapka-sál szett, 10-12-es tűvel, kissé fárasztó, a kisujjam már időnként remeg, fáj.

De legjobban már dolgozni szeretnék, olyan munkát, amit anyagilag is elismernek, ami feltölt, ami visszaadja a hitemet, magamban.

Ehhez viszont változásokat kell eszközölni, amik nem lesznek egyszerűek és kicsit sem lesznek könnyűek.

Viszont van egy dolog, amibe belekezdtem egy ideje, és most a Fb-on is bekapcsolódtam több mozgalomba.
Egy ideje plank-olok, nem biztos, hogy ez a jó ragozás..., de a lényeg, hogy most már rendszeressé vált a napjaimban, és nem akarom elhagyni!
Rövid időt vesz igénybe, és hatékony!
Naponta növelhető az ideje, variálható, de mindenesetre jó érzés utána!
Úgyhogy, PLANK-ra fel!

A legközelebbiig...!

Hát, ezt is kipróbáltam

Hogy mit? 

Pólófonalat készítettem itthon. 
Habár a Férjem megpróbált megóvni, vagyis nem engem, hanem az alapanyagot.
Alapvetően nem is érti, hogy miért van ilyen fonalra szükség. 

És egyébként is, ez nem is fonal. 

Szóval, volt egy hálóingem, amit azt hiszem, az első szülésemkor vettem... Szerintem akkor se volt rajtam.
Most magamhoz mértem, én nem is értem...
Nem voltam az a nagyon meghízott kismama, de most ahogy magamhoz mértem, legalább 20 cm-rel szélesebb, mint a vállam.
Nagy volt a hasam, a melleim a Mizo tej konkurenciája voltak, na de akkor is?!?

Férjem még utolsó mentsvárként feldobta, miért nem adom oda valakinek...?

Végül felszabdaltam az útmutatónak megfelelően... Aztán kiderült, hogy mégse úgy... Vagy lehet, mégis, csak nem láttam át kellően a dolgot?

Mindenesetre egy gombóc elkészült, és lesz még folytatás!

Sütöttem Lusta Asszony Rétesét, kicsit más lett, mint a prototípus, de azért az íze ott van.

Mellesleg nem csodálkozom azon, hogy nem teljesen jól sikerült, elnézve az elmúlt pár napomat... 

Vettünk bort. Nem sűrűn szoktunk, sőt, igen ritkán. 

Magam egyébként se vagyok nagy alkohol fogyasztó, inkább más kémiai befolyásoltságra esküszöm, mint például a heti 1-2-szeri migrénre beszedett jó kis lórúgásaim. 

Ha bort iszok, kizárólag otthon teszem, mert van egy bizarr perverzióm, szinte minden fajta borba teszek két (három) kávéskanál cukrot. 

Ez az én borértő, borvidékről származó Férjem számára igen megalázó és felér egy szentségtöréssel.

Na, szóval precízen és igen átgondolatlan (konkrétan egy érme feldobásával) eldöntöttük, hogy veszünk egy chilei bort. 

A pénztárnál, fizetés után az alkohol látványától máris remegő kézzel nyúltam a borért, és le is vertem. De röptében még vagy 6x elkaptam, mikor végül a földre leért... És vagy 10 tizedmásodpercig úgy tűnt, hogy nem tört el... Aztán széttdurrant... Azóta abban a boltban nem vásárolunk... Pedig kaptunk egy másik palackkal... És, hej, de szép lilára színezte az az egy pohár is a számat, nyelvemet, fogamat! 

Szombat este karamellás popcornt csináltam, én imádom, és már a Kicsi is. 

Annyira ügyes voltam, hogy a kézfejemre ugrott egy karamellás kukorica, kicsit rá is égett, mára szerencsére már a hólyag kidurrant, és hegesedik... 

Ma, a fonal gyártása során az olló állt bele a lábfejembe, még jó, hogy csontot ért, így lepattant... 

Remélem, ennyi... 

A legközelebbiig...!

Jácint

Kellemes

...volt az esténk, felmentünk a kedvenc Szomszéd Néninkhez, borozgatni, beszélgetni.

Van 5 cicája, név szerint számomra megjegyezhetetlenek: Momo, Bianchini,...és immáron 5 perce itt ülök és gondolkodok a többi néven.

A macsekok sokkal okosabbak nálam, simán hallgatnak arra a felszólításra, hogy: "nem, ez nem a te ennivalód, de mindjárt hozom azt is! ", és macsek megáll, kopogó szemmel, de kívárja, amíg az ő tányérja is telepakolódik.

A Kicsi Momóval került barátságba, mivel Őkelme perzsa ősökkel és szerintem a méreteit tekintve elefánt felmenőkkel is rendelkezik, tehát jó nagy és szőrös és lehet gyúrni, mert nagyon nyugodt.

Viszont van Anyamacsek, nevét ne kérdezd, ő egy kissé háklis, így megtörténik néha, hogy karmol. Kicsi egyik ujja meg is lett általa jelölve, ez totális döbbenetet és elefántkönnycseppeket eredményezett. Távoltartási végzés benyújtva, olyannyira, hogy amikor a Kicsi éhes lett, Óma főzött neki egy gyors, de semmiesetre sem mű levest (bio boltban vásárolt alapanyagokból), akkor nekem is az asztalhoz kellett ülnöm, mint élő demarkációs vonal funkcionáltam. Anyamacsek az egyik székes feküdt, totális fenyegető pózban: csukott szem, lassan hinbált farok...

Eljövetelkor a Kicsi kapott egy primulát, mert üres kézzel gyereket nem engedünk el...

Ja, és lekötöttem Óma sáljának utolsó sorát, mert a Drága mondta, hogy Ő már nem tudja, hogyan kell. Tanulta régen az iskolában, de nem emlékszik.
Azért tudni kell, hogy egy 70 éves, szemüveges néniről van szó, aki mivel nem tudta befejezni, így kötött egy kb. 2 méter hosszú sálat 2,5 kötőtűvel!!!  Nos, én 5-6-7-es tűkkel szeretek kötni. Minden elismerésem az övé, mert gyönyörűen kötött, precízen, igazán minőségit.

Mutatott képeket az életéről, kisgyermek korától egészen végig a munkás évein át. Idegenvezető volt, hát, alig tudnék felsorolni országot, ahol nem járt.
És micsoda férfiak udvaroltak neki!
Az egyik tiszta Omar Sharif volt! ;-)

Később, itthon töltöttem le pár képet, transzferálás végett.

A legközelebbiig...!