Megint beborult az ég, tudom, mit nem kéne, de még homályos a mit és hogyan tovább...
Mostanában mindenfelé a hála, a köszönet adása az egyszerű, szinte már természetesnek vett dolgok miatti felhívások jönnek velem szembe.
Véletlenek pedig nincsenek.
Gondoltam, akkor ezentúl én is esténként számot vetek az adott napommal, és hálát adok azokért a dolgokért, amik vannak, és amik jók.
Hogy ne burjánozzon el a gondolataimban a rossz. Mert ha csak erre koncentrálok, akkor tényleg azt hiszem, hogy csak rossz van.
Erre persze, hogy tegnap jöttek sorra a rossz dolgok...
Valahogy úgy érzem, hogy bár fordítanám el az arcomat, mert tudom, hogy a másik oldalon valami sokkal szebb is lehet, mégis mindig visszarántja valami a sötét, fájdalmas oldalra.
Persze, tudom, rajtam múlik minden.
Az is, hogy a rossz helyett a jót részesítsem előnyben, hogy elé menjek a dolgoknak, hogy megszüntessem a rossz alapját.
A Kicsi kedden beteg lett, lázzal, köhögéssel. Annyira gyenge volt, hogy megbeszéltük, szerdán reggel korán az orvosnál kezdünk.
Mandulagyulladás, hurrá, soha jobbat és jobbkor!
Férjem ma hajnalban indult egy vasárnapig tartó hivatalos útra, így be kellett vásárolni, ami esetleg hétfőig szükséges.
Mint mondtam már, itt a faluban sok minden van, csak épp bolt és normális buszközlekedés nincs.
Nekünk meg nincs két autónk...
Férj pedig autóval ment.
Na szóval, bevásárlás gyorsban letudva, Kicsi áll kint, amíg visszatolom a bevásárló kocsit, mire visszafordulok, hogy megnézzem, minden rendben van-e, látom, gúvad a szeme a drágának, hajol előre és már hányt is.
Hova máshova, ha nem annak a bolthálózatnak a bejáratába, amelyikben én a bort törtem el.
Két ilyen bolt van a városban, most lehet, feladjuk a márkahűségünket...
Hazatérve gyors fektetés, gyógyszer, altatás, ahogy kell.
Egyszercsak ébredés, Kicsi ismét hányt.
Hurrá!
Ma reggel már több hányáson túl vagyunk, enni nem eszik semmit, inni szerencsére igen, de amikor egy gyerek sír, hogy fáj a gyomra, és közli, hogy Anya, ez annyira szörnyű!, akkor megmozdul bennem valami, hogy ebben most mit is kellene értékelnem, mint pozitívumot?
Hogy kihányta a slejmet, és nem a gyomrába ment?
Vagy hogy így távoznak a bacik a mandulájáról, és gyorsabban gyógyul?
Vagy hogy igazán nem nevezhetem már Pocaknak, mert beesett a kis hasa, és a karikás szemei is eléggé kétségbe ejtőek?
Próbálok pozitív lenni.
Tényleg.
A fejem felett lógó vészterhes dolog kimenetelére is van már elgondolásom, ez egy kissé megnyugtat.
Illetve próbálom úgy felfogni, hogy más veszített már többet, nagyobbat, és amíg van két egészséges gyerekem, addig nekem kutya kötelességem talpon maradni.
Hát fogok!
Férj közben óránként telefonál, hogy mi van velünk, ha nem lenne nagy tétje a dolognak, már jönne inkább haza, és én is mondanám neki, hogy jöjjön...
Azt mondják, hogy azért kapod amit kapsz, hogy tanulj belőle. Annyiszor kapod, amíg nem esik le a tantusz.
És olyan mélyen kapod, amit még el bírsz viselni.
Hát, jelentem, én már nem akarok tökös gyerek lenni!
Volt már ilyen időszak - ha nem is ebből adódóan- az életemben, akkor épp azt mondta valaki, hogy azért görgetnek ennyi követ elém, hogy mindegyik egy lépcsőfok legyen a boldogságom felé...
Akkor tudom, nagyon bepipultam egy adott pillanatban, mert én a Kínai Nagyfal nagyságú lépcsőt építettem már addigra fel, és pont elégnek találtam már az edzettségemet!
Valahogy most is így vagyok már ezzel!
Nem, nem síránkozok. És nem akarom, hogy bárki aggódjon.
Pusztán kiírtam magamból, ahogy a múlt heti bejegyzéseket is.
Csak azoknak más volt a témája.
Férjem az útra kapott pfefferonis ciabattát.
Mert azt kért.
Bár a beteg gyerkőc kicsit keresztül húzta a terveimet, és némi emlékezet kiesést eredményezett ez által, de Férj addig dünnyögött az orra alatt este, hogy 23:35-kor ki is sültek a ciabatták.
Be kell fejeznem egy régóta nálam heverő horgolt szoknyát.
Nagy koncentrációt igényel, és ehhez nyugalmasabb lelki állapot kellene.
Tudom, a horgolás, kötés során az ember szinte úgy érzi magát, mint aki meditál, de nem mindig jön össze ez az állapot.
De a hétvégén neki kezdek, a jövő héten pedig szeretném befejezni.
A lila, Audrey Hepburnos kalap még nem jutott el a gazdájához, aki végtelen türelmet tanusít felém, engem meg borzasztóan zavar ez az egész, mert nem arról van szó, hogy olyat vállaltam, amit nem tudok teljesíteni...
Szóval, ez is egy megoldandó.
Kell egy fehér sapkát kötnöm, barett fazont.
Bár már kész a kézimunka oldalamon folytatott nyereményjáték jutalma, ami eredetileg sapka lett volna, de végül a kendő, sál variáció mellett döntöttünk, de még javítani akarok rajta.
Tervezek egy Tilda nyuszit varrni, már a szabásminták fel vannak rajzolva az anyagra, ki kellene vágni és összeállítani.
Keresztszemezni is szeretnék, terveimben szerepel pár szív, amiknek a felső részén keresztszemes hímzés van, az alja meg más anyagból készül.
Képeket mellékelek.
Kulcstartókat is szeretnék varrni, a tervek fejben már meg vannak.
A szürke kendőmet is be kellene majd fejezni, ha lenne az a fonal, ami kell...
És Nagylányomnak is készül egy sapka-sál szett, 10-12-es tűvel, kissé fárasztó, a kisujjam már időnként remeg, fáj.
Ehhez viszont változásokat kell eszközölni, amik nem lesznek egyszerűek és kicsit sem lesznek könnyűek.
Viszont van egy dolog, amibe belekezdtem egy ideje, és most a Fb-on is bekapcsolódtam több mozgalomba.
Egy ideje plank-olok, nem biztos, hogy ez a jó ragozás..., de a lényeg, hogy most már rendszeressé vált a napjaimban, és nem akarom elhagyni!
Rövid időt vesz igénybe, és hatékony!
Naponta növelhető az ideje, variálható, de mindenesetre jó érzés utána!
Úgyhogy, PLANK-ra fel!
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése