Séta

Hiányzik a mozgás, ezért eldöntöttem, hogy minden nap legalább egy órát sétálok, gyors tempóban.
Ez itt azért jó, mert hegyre fel és le kell menni, ma meg különösen jó volt, mert le volt fagyva az út.
Kapaszkodtam a lábujjaimmal, ahogy csak bírtam.

Egyszer csak jött egy autó, majd ahogy tovasuhant, az erdőből kiugrott két őzike, de mire előhalásztam a telefonomat, hogy elkészítsem a portfóliójukat, átvágtak az úton, a hófogókon, majd a mezőn át a másik erdőbe.

Persze, utána egyfolytában néztem, hátha jön újabb pár, netán ők jönnek vissza, de be kellett látnom, hogy nem csak a szomszédba ugrottak át egy gyors kávéra, így a visszatérésük esélytelen ilyen rövid időn belül.

Szeretem az őzeket.
Nézni.
Nem lőnék rájuk sosem.
És megjegyzem, nekem csak távolról tetszenek.
Aki látott már közelről őzet, tudja miért mondom.
A bőrük alatt tele vannak mindenféle élősködőkkel.
Amik mozognak...
Brrrrr!

Nagy köd van felénk.
De azért van pár kép, őz nyomokkal is.
És a következő életemben vörös áfonya szeretnék lenni. Csodás, hogy mennyire nem érdekli a hideg, a hó... Ő bizony meredezik felfelé, szép, egészséges levelekkel, zölden, és már rüggyel az ágacskái végén.

A legközelebbiiig...!