Azért, be kell valljam, hogy bár szeretek kézzel írni, rajzolni, tervezni, vagy csak pusztán a grafit finom játékát a papíron, vagy a tinta és a toll hegyének rajzolatával játszani, élvezni, hogy mennyire vastag vagy épp vékony, vagy hogy a papír merített, fa tartalmú, fényes vagy kissé rücskös, és hogy éppen ezeken ugyanaz a toll másként fog...na, szóval, bár élvezem mindezt, de azért egy-egy bonyolultabb, vagy csak nagy felületű mintát lerajzolni, átmásolni a tévesztés fenyegető réme mellett, nos az annyira nem idegnyugtató. Nekem legalábbis.
És ahogy tegnap is megkérdezte a Nagylányom: Anya, miért vagy az idegfeszültséged határán ennyire? (kissé belegabalyodtam a kérdés szószerkezetébe, de értettem...), így hálával gondolok Férjemre, több órás tintában történő pacsmagolására, mivel végre jó a nyomtató!
A hímzéseimből készítettem egy kulcstartót, és egy szívet.
A kulcstartót nagy megtiszteltetés érte, ugyanis Nagylányom kinevezte magát tulajdonossá, ami engem nagy örömmel tölt el!
A szív jelenleg nálunk függeszkedik, a Kicsinek nagyon tetszik.
Hétfőn elvittük a szemetet, ami nem egy különleges történet.
Az viszont, hogy egy hölgy széles mosollyal, minket megelőzve kb. 2 perccel, egy tökéletes állapotú, natúr színű, álmaim varródobozával távozott...ezüst Opel Corsa, jegyeztem, mivel ment el...
A varródoboz az a klasszikus, két oldalra nyíló, emeletes csoda volt.
Ja, és vasárnap sikerült megint megégetni magamat.
Ez nálam már rituálé.
Kezdődött 9 hónapos koromban, amikor a kezemre borítottam a forró vasalót.
Anyukám szegény éppen végzett a vasalással, átment Mamámék lakrészébe, engem apámra bízott, aki miután megtörtént a baj, a kezemet több ezres fordulatszámmal rázta, gondolván, hogy akkora menetszelet, ellenszelet vagy gyorsaságot ér el, ami mint a fellegekben, egy bizonyos magasság után, lefagyasztja a repülők szárnyát...na, az nem annyira jött össze, Anyukám az üvöltésemre ért vissza, majd hideg víz alá tartotta addigra kissé hólyagos kézfejemet.
Pár réteg lejött, néhány hét utánkezelést igényeltem, lelkiekben lehet, ezt még mindig nem dolgoztam fel, erre vezetem vissza, hogy rendszeresen égetem magam, kézen. Vagy apámnak akarok ezáltal tudat alatt esélyt adni, hogy talán most kicsit kevésbé sokk hatása alatt tudna ellátni, vagy (bár erre már nem emlékszem, de tuti úgy volt), vágyom a baleset utáni ápolással járó mindenféle jót.
Egyébként nem, nincs e miatt semmi tüske bennem a történet résztvevőivel szemben, ez egy sajnálatos baleset volt, sajnos az égési osztályok nem véletlenül működnek a kórházakban.
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése