Vers (nem) mindenkinek

József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

Dejà vu-m van

Ma megvolt a tanévnyitó.
Ismét. Már a Kicsi életében a második.
Elnéztem az iskolaudvaron álldogálló szülőket, nagyszülőket. Az apukákat, akik fotózták a gyermekeik jelentős életeseményét. A nagyszülőket, akik büszkén kivárták az unokáikkal együtt az ünnepség végét, pedig meleg volt, és ülni se sokan tudtak.
Amikor a mellettem álló apuka büszkén megpuszilta az ötödikes formájú fia kezét, amikor az a szereplése után odament inni hozzá, akkor megint belémhasított, hogy: a Kicsi kit érdekel, ki figyel rá, ki büszke rá rajtam kívül? Az ő sikerei, érdemei sosem lesznek az apja örömei...és nem tudom, melyikőjük veszít többet?!

Most itt ül mellettem, miután ismét megvolt a tanévkezdési agymenésem: tavaly két dobókockát kerestem, mint egy idióta, ma meg nem találom a diákját. Tudom, a szünet elején az angol táborba vitte.
Hogy azóta hová lett?!

És persze, megint én fogok égni holnap a tanító nénik előtt, én leszek a renitens anyuka, a "nem is vártunk mást" szülő.

Pedig nem ilyen voltam. De néha nagyon nehéz. Ezer felé szakadok, ezer dolgot kell intéznem, kitalálnom, megszerveznem, átcsoportosítanom, és néha rám omlik minden. Betemet, maga alá gyűr, és fullaszt. Idegessé tesz, üvölteni tudnék, teli torokból, miközben úgy érzem, összeroppanok, és a sírás kerülget.

Néha nagyon nehéz.

Aztán jön ez a kis szeretetgombóc, hozzam bújik, és közli: Anya, téged imádlak a világon a legjobban, mert te vagy a legnagyobb kincsem!

És én úgy döntök, hogy inkább az örömtől és a meghatottságtól sírok, mint a félelemtől...

A legközelebbiig...!

Nyugalom

Mai kényeztetés szemnek, léleknek.

A legközelebbiig...!

Bútor

Amikor kolléganőmmel átmentünk Pladányba a kiszemelt bútorokért, őt nem is tudtam, hogy létezik.
Aztán megláttam, és a tervemet átdolgoztam: a megvásárolni tervezett kisláda listáról ki, ő pedig helyére be.

Bárszékként lett eladva. Mondtam, virágtartó. Eladó mondta: nem időseknek bárszék? Kérdeztem: hogy ugranak fel rá? Mire ő: nem tudom, viszont nem kell leszálláskor akkora erőt kifejteni, mint egy sámlinál. :-) Imádnivaló 17 éves, céltudatos, az életéről már most határozott elképzelésekkel bíró srácról beszélek. A házuk udvara tömve eladásra szánt dolgokkat: paradicsom paszírozótól kezdve a fenyő szekrényig minden volt, és ő bizniszel. Jól csinálja.

Sárga színű volt.
Az eredeti fa pedig valami gyönyörű, sötét fa.

Kétszer kellett hideg zsíroldóznom.
Az első semmit nem használt.

A második két percen belül lekapta a festéket.
(Ha magamra kenem, rólam is leszed minden felesleget?)

Átcsiszoltam, sötét dió lazúr a teteje, krémszín a lába.

Imádom!

A legközelebbiig...!

KÉPesség

Mert a szavak félreérthetőek. Így maradjunk most csak a képeknél.

Vallomás 1.0

Egy éve nem gondoskodik a gyerekéről. Január óta nem látta.
Majus óta a hangját se hallotta.
És talán a fogantatása óta nem is érdekli a kislánya.

Feladtam az elveimet, a céljaimat, feladtam magamat. Azt hittem, ha támogatom, ha feltétel nélkül szeretem, ha meghagyom neki a gondoskodás tudatát, ha hagyom, érezze, ő a férfi, akkor ez mindkettőnknek jó lesz.

A tárgyalásra már sok mindenbe belefáradtam.
Ő akart válni.
A gyereknek azt mondta, anya akart új életet, miközben az addig tagadott nőjéhez vitte nyaralni a gyereket. Ahhoz a nőhöz, akit előtte nem sokkal ismert meg, és akivel utána nem sokkal elváltak útjaik.

Már nem akarom megérteni, hogy mit miért tett, és hogy én miért érdemeltem ezt?!
Már nem vagyok az, aki ostorozza magát, és kevésnek érzi magát.

De az még mindig érthetetlen számomra, hogy miként tud egy apa-a szó biológiai értelmében már csak- úgy minden este párnára hajtva a fejét aludni, hogy nem gondoskodik még csak anyagilag sem a gyerekéről.
Ha már érzelmileg nem tud adni semmit, ami sokkal nehezebb feladat, akkor legalább a könnyebbik részét vállalja be: fizesse, amit a Bíróság megállapított, ha már a lelkiismerete nem hajtja.

Két hónapig volt képes a határidőt és a fizetési kötelezettségét teljesíteni.
Két hónapot szánt a gyerekére: figyelte a határidőt, és szánt rá pénzt.

Miközben ő Rómában és a Vatikánban járt, a Balatonon pihent.

A nyár azon kérdése, hogy mit kezd egy 7 éves a két és fél hónap szünetben magával, vagy az anyja a gyerekkel, nos ezek fel sem merültek benne.

És amikor tegnap nem utalt, és a hívásomat nem fogadta, az email címét megváltoztatta, ma többszöri hívásomat nem vette, egyszercsak küldött egy smst: "Holnap reggel a számládon a pénz. Bocsánat. Holnap hívlak."

Hogy én ezt már hányszor olvastam, hallottam?! Hogy én ebbe már mennyire belefáradtam?
Abba, hogy letagadja a munkahelyét, hogy nem adja meg a lakcímét, hogy megszünteti az email címét, a telefonját, és mindezekről illetve az újakról elfelejt tájékoztatni.
Hogy hányszor hallottam már: "a jövő hónapban megkapod"! De nincs a naptárban olyan, hogy "jövő hónap"! Január hónap van, meg március és december is. De jövő hónap nincs!

És hányszor játszotta már el mellettem is másoknak, később nekem is, hogy smst ír, de ahogy te az üzenetet elolvasva felhívod, már nem veszi fel.

Hányszor kért már tőlem bocsánatot?!

Cs.P.A. vagy  P. Stern. vagy P. Asterisk.

Ezer név, ezer arc lesz még. Ezer sztorival.
És soha nem lesz legalább csak egyszer egy tisztességes pillanat, egy őszinte érzés...

A legközelebbiig...!

Süti

Réges régen amikor még sárkányok és boszorkányok éltek, kb akkor sütöttem utoljára.

Így tegnap egy gyors cobblert összedobtam.

A legközelebbiig...!

Kreatív

Körülbelül egy éve gyűjtögetem a leendő új előszobám darabjait.
Van egy jó kis lakber-ruha-konyhai felszerelés bolt, a Pepco (nem, nem szponzorált a blogbejegyzésem).
Alapból jó áron vannak náluk dolgok, de amikor akcióznak, majdhogynem fillérekért veszek meg dolgokat.

Így kerültek hozzám az akasztók.

A kalaptartó darabjait natúr fenyőként vettem, lazúroztam őket, ma meg waxoltam: cipőpasztával.

A konyhaszekrényemet át akarom festeni, és új bútorgombokkal feldobni.
A kedvenc gombjaim a kedvenc Ikeámban igen drágák.
Egy hajnali virrasztásomkor beugrott: Ali Express! Ott végül is mindent meg lehet venni, a vízcsaptól az atombombán át az unikornis fésűig szerintem mindent.

És valóban: 12 db gombot vettem annyiért, mint a kéksárga barátaimnál egy párat vettem volna.
És mivel igen ákcijósan találtam rendszerező táblácskákat is, így gyorsan rendeltünk azt is.
24 gomb, csavarral, meg 10 táblácska csavarral 4.200,- Ft-ért szerintem kifejezetten baráti ár. És a minősége tökéletes!

Amíg kint éltünk külföldön, a szeméttelepeken kincseket leltünk. Ezt ne úgy értsd, hogy kukáztunk. Vittük a szelektív hulladékgyűjtőbe a szemetünket, ahogy mindenki más, és ami nekünk nem kellett, de nem szemét volt, azt is vittük, és az arra kijelölt helyre felretettük. Mindenki nézegette, válogatott, vitte amit akart.
Így lett nekünk pl 6 gyönyörű Thonett székünk. Amit a férjem valahová azóta eladott, eldobott, mindenesetre elfelejtette velem megosztani terveit a közös tárgyaink tekintetében.
De így kaptam tőle ládákat, varrógép fiókot, stb, amik hollétéről máig szintén nem tudok.
Egy láda jött hozzám haza, ami nem a legszebb volt az összes közül, de legalább megkaptam.

Most őt is átkentem wax-szal, és kapott egy kis táblát. Amit persze sikerült nem középre felcsavaroznom. Pedig, esküszöm, amikor odapróbáltam, középre esett.

A láda pedig megtelt a festés, bútorfelújítás eszközeivel.

A legközelebbiigg...!

Asztal

Rég jártam itt.

Sokat gondolkodtam ezen a blogon.
Az apropója már abszolut nem aktuális.
Emlékszem, folyton kaptam a jeleket, kéréseket, támogatásokat, hogy írjak.
Ausztriában éltünk, én feladtam 20 év munkáját, karriert (?), életszínvonalat (igen, ez is megtörténik, ha külföldre költözöl egy kisgyerekkel, akinek csak 4 órás ovi jut, és egy fizetésből éltek 4en, és azt a fizetést te nem oszthatod be, pedig bizonyítottál, hogy neked az pedig igenis megy!), és bár a Férjem támogatása és a család egyesítése mindent megért nekem, mégis rendszeresen voltam rosszkedvű. A gyönyörű tájak segítettek.
A blog címe azért lett Barangolásaim nyugtató helye(tt), mert a kirándulások a sütés-főzés világába, a kötés, horgolás, varrás, tájak, városok mind segítettek a kezdődő depressziómban, és az is, hogy amíg írtam, jól voltam.

Aztán a Férjem hozott egy döntést.

Mára már nem vagyunk a családja, és már nem is tudunk egymásról semmit.

Mindezek ellenére a blog eredeti funkciójára már nincs szükségem.

Ismét az vagyok, aki voltam, és jobban vagyok, mint valaha!

Néha vannak mélypontok, megérintenek képek, emlékek, írások, amik kissé visszahúznak, de gyorsan feljutok újra a felszínre a fájdalom habjaiból.

De most megint barangoltam.

Kaptam egy kisasztalt. Barna volt, de borzalmas barna.

Több hobbi festős oldalon tanulmányoztam a tennivalókat: hőlégfúvóztam, hidegzsíroldóztam, csiszoltam kézzel, majd ma lefestettem.

Terveim szerint csak vékony lazúr ment volna a tetejére, arra wax.

Utána láttam sok szürke-fehér kombót is.

De két doboz festék most nálam nagy luxus.

Így vettem krémszínűt.
És mivel a teteje nem lett tökéletes, mivel fapasztázni kellett, és azt a lazúr nem fedi jól, így döntöttem: egyszínű lesz az egész.

Azért a 139,- Ft-os waxnak használható cipőpasztát megvettem, és már át is kentem vele a fenyő komódomat. Imádás van!

A legközelebbiig...!

Király Eszter

Aki engem szeret, annak az ölelései nem ritkulnak, és nem csak elfogadja, hanem viszonozza az enyéimet. Akkor nem lesz az én ölelésem sem bátortalan, akkor nem lesz gyenge, hiteltelen az érintésem.  Aki engem szeret, annak ujjai nem csúsznak ki a kezeim közül, az nem kerüli fürkésző, vihar előtti csendet félő tekintetemet. Aki engem szeret, az velem egy irányba néz, az csókot ad, és nem homlok puszit, nem fordít hátat az ágyban, és nem szorít ki a párbeszédekből az asztalnál. Aki engem szeret, az tudja, hogy nem tűrök el vetélytársat, nem tűrök, ólálkodó, macskatestű nőket, mert aki engem szeret, nem vágyik másmilyen angyalhangra, csak az enyémre, és nem ólálkodik fülledt, félhomályos, titkos szobákban másféle női érintéseket vágyva.

Én nem vagyok előző kapcsolatok folytatása, nem vagyok kiegészítés, nem vagyok második esély, és soha nem leszek második nő. Aki engem szenvedéllyel, lángolón szeret, azzal én összeborulva, fuldokló leválaszthatatlan szimbiózisban élek, mindaddig, amíg érzem a szerelmét. Aki engem szeret, az tudja, hogy a közönnyel nem tudok mit kezdeni. Akkor én nem bízom, és gyanakszom, és bőrét szimatolom, és éjjelente fürkészem az arcát, miről, kiről álmodhat. Megfordult alattam a föld, sérült túlélő lettem, lényemet átjárja a szomorúság. Honnan ismerném én, milyen az, amikor rendezett életű, vihogó vidám fiúk és vidám lánykák szeretik egymást? Aki engem szeret, annak a hűség nem talpig nehéz, az nem lesz szökevény, nem gondolja meg magát, és nem vonul vissza napokra az emlékezés erdejébe. Aki engem szeret, az tudja, hogy így csak önmagamat védem. Nem akarok több fekélyes, lassan gyógyuló sebet a szívemen, nem tékozlom, nem szórom rá a szerelmemet a jöttmentekre, hétpróbás gazemberekre, hogy aztán halálra gázoljanak lánctalpaikkal. A boldog, gondoskodó szerelem létezésében hiszek, de nem vagyok képes adni önmagamból, amíg nem érzem a szerelem bőségét. Engem a szenvedés nem nemesít, az ő hiánya pedig nem edzi a lelkem, nem újít meg, és nem nyit új lapokat.

Aki engem szeret, nem hagy el, és nem enged elmenni. Nem csomagol, nem menekül, és nem kényszeres költözködő, aki ha nem érzi kényelmesen magát emberi kapcsolataiban, akkor magába fordul, és vihar előtti csendet provokál. Én nem bírom a vihar előtti csendeket, gyűlölöm a bizonytalanság szorongásos állapotát, utálom hallgatni a szélcsengők vészjósló csilingelését, fák törzsének nyikorgó hangjait, a becsapódó ablaktáblák zaját, viszolygok látni a felverődő, fullasztó port. Annak én nem vágyom a hiányát, és ő nem vonja meg tőlem a szeretetét, a jelenlétét. Nekem nem kell gondolkodó csendszoba, nekem nem kell szív-elsősegély, aki engem szeret, az kimutatja, és nem várja meg, hogy az én karom lendüljön először ölelésre. Aki engem szeret, az tudja, hogy nem adom akárkinek a figyelmem, és csak akkor tudok önfeledten, bizalommal szeretni, ha olyan biztos vagyok az ő szerelmében is, mint abban, hogy egyszer megszűnünk lélegezni.

http://kiralyeszter.com/konyv-rendeles/

MCL

https://youtu.be/cNjxtdvzZHc

Papírsárkány

https://youtu.be/nIPBpLPp7ro

Hmm...

Bihari Viktória:

szeretném, ha megcsókolna valaki,
akitől bugyit kell cserélnem és megremeg a testem,
kéz a kézben szaladunk a négyeshatos után
aztán zihálunk Pesten
hogy baszki,
én már nem bírok futni,
üljünk le egy padra, és ott elvesznék benne,
szagolnám a nyakát,
milyen jó lenne,
hajnalig járni a várost, felszökni romos épületekbe,
aztán aludj nálam, egyedül élek,
kicsit nagy a kupi, bocs,
hajnalban lemenni a nonstopba, hogy csináljak neki reggelit,
10 dekát kérek
mindegy melyikből,
szívecskésre vágnám a párizsit a kenyerén,
bevinném tálcán, odaraknék egy cetlit is valami béna rajzzal és
imádnám a csipás szemét, ahogy másnaposan ébred,
aztán elmenne haza,
én meg ittmaradnék az illatában,
nézném a párnámon a lenyomatát
és csak ülnék, mint akit megtépett egy vihar,
zombiként bámulnám a mobilt
és félreverne a szívem, ha pittyeg,
bereccsent tiniként szorulna a torkom,
mikor azt írná: jó volt veled majom, hiányzol,
és rohannék át a városon, vinnék kakaós csigát
meg energiaitalt, cigit is és aluljárós plüss vackot,
aztán kinyitná az ajtót és ottmaradnék,
később leánybúcsúra kunyerálnék likeokat fészen,
bérelt limóból kurjongatnék donperinyonnal, keresztben szalag, olcsó parfüm és a diadal, hogy elkeltem ribancok,
ötszáz fős esküvőn húznám be a hasam,
csak fél adag töltöttkápit ennék, a menyasszonytáncból jöhet az ikea bútor és a valdiznis tapéta a gyereknek,
veszekednénk, a te anyád, nem mert a tiéd, most hova mész, mikor jössz haza, miért nem figyelsz rám, majd a gyerekkel is ilyen leszel?
pelenka nem volt a tescóban, de hoztam sört,
holnap te viszed oviba, mert én már idegösszeroppanok,
nem néztem bele a mobilodba, de már megint írt AZ a lány,
legalább azt várd meg, míg iskolás lesz a gyerek, engem nem érdekel, mit csinálsz a szabadidődben, de a torkodat elvágom, ha lelépsz,
valahogy már semmi sem a régi, kezdjünk el randizgatni,
igen, egy idő után mindenki unalmas, hidd el, te is,
térre van szükséged, menj, élj, csak gyere haza,
te vagy az apja, várj még egy kicsit,
csak csókolj meg úgy,
hogy bugyit kelljen cserélnem és megremegjen a testem,
aztán rohanhatunk a négyeshatos után mint rég,
mert én vagyok az a lány, akibe beleszerettél
és ha kell, minden reggel szívecskésre formázom neked a párizsit és összevásárolom az összes gagyi kínai plüsst,
csak maradj még,
ne legyen igaza anyádnak, igenis férfi vagy és meg tudod csinálni, nem vagy semmirekellő, mint az apád, látod, elaludt, te meséltél neki, azt imádja, gyere, bújj ide, még mindig olyan illatod van, mint mikor megismertelek,
senki sem mondta, hogy könnyű lesz,
de ahogy öregszel, egyre szebb vagy, néha sírok éjjel, mikor nézlek,
és tudom, hogy pittyeg a mobilod és félrever a szíved, mert én már öreg vagyok és megszokott,
viszont én minden nap úgy örülök neked,
mint egy majom,
és mikor dolgozni mész,
nap közben sokat nézem a párnád és kurvára hiányzol,
mert te tettél engem láthatóvá és bármi is történjen,

örökké hálás leszek neked, akkor is, ha fogalmad sincs róla...

...ha fogalmad sincs róla.

Szép...

Andrássy Réka:

Lehetetlen bakancslista

Szeretnék indián lenni egy évre,
szeretnék házakat festeni kékre.
Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
szeretnék hinni az örökké szóban.
Virágos busszal világot járni.
sohasem fáradni, sohasem fájni.
Szeretném ha bokáig érne a hajam,
szeretném jobban szeretni magam.
Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
sötét kis szobában csendben meditálni
és amikor ültem kis szobámban eleget,
szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
Szeretném újra anyámat ölelni,
szeretnék minden kérdésre felelni.
Szeretnék sírókat megnevettetni,
József Attilának barátja lenni.
Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
a cseresznye magokat messzire köpködni,
föld felett angyalként könnyedén röpködni.
Szeretnék jót látni az emberek szemében,
szeretnék ülni a Jóisten ölében.
Szeretném a Földet a Holdról látni,
szeretnék mindig türelemmel várni.
Szeretnék egyszer Van Gogh -gal festeni,
szeretnék mindenkit egyformán szeretni.
Szeretnék Gandhi -val egy asztalnál ülni,
halkan beszélgetni és teát szürcsölni,
miközben minden az, aminek látszik,
s a Nap éppen naplementét játszik.
Kint egy tehénke kérődzik csendesen,
nőnek a virágok erőszakmentesen.
Ülünk öreg házasok, kéz a kézbe '
az ajtónkon hirtelen Szent Ferenc néz be.
"Adj Isten!"- kacsint ránk s pödri a bajuszát,
s leoldja lassan porlepte saruját.
Leül az asztalhoz, tölt egy kis vizet,
vállán tarka madárka piheg.
Lábához hízelegve dorombol a cirmos,
mennyország illatát szaglássza biztos.
Szent Ferenc kedvesen végigsimogatja,
fénylő glóriáját megigazítgatja.
Glóriája körül repked egy kis lepke,
nincsen neki onnan elrepülni kedve.
De leszáll mégis, elfáradt a teste
s a szobába lassan bekúszik az este.
Álomból valóság, valóságból álom,
a fele sem igaz, mind csak kitalálom.
Szent Ferenc nélkül ülök a sötétben,
nem fogja senki kezemet kezében.
Csak játszom a képekkel, ringatom a lelkem,
szeretném ha valaki meglátna most engem.
Szeretnék az asztalra tiszta abroszt tenni,
szeretnék újra kisgyerek lenni.
Szeretném ha az út végén valaki várna,
szeretnék lenni valaki álma.

Illatok, érzések, emlékek

Na, ja.
Meg ízekimákszerelmek...

A héten beszélgettem egy teljesen idegen párral. Közös témánk volt Ausztria, az osztrák élet. Ők még kint élnek, de hihetetlenül azonos gondolataink, tapasztalataink, érzéseink vannak ebben a témában.
A beszélgetésünk végén a hazaköltözés oka merült fel. Ők jövőre jönnek vissza. Az én történetemnek csak a csattanóját, mondhatni a katarzist  :-) ) meséltem csak el. A férfinek két mondata maradt meg bennem: "Azt szoktam mondani, hogy 44 évet vártam a Kedvesemre, de megérte." Hihetetlen fény csillogott a szemében, miközben ezt mondta.
A másik: " De ugye nincs egyedül?" "De." "Sajnálom. De azt gondolom, mélységes tisztelet jár annak a nőnek, aki gyermekeit egyedül, tisztességesen neveli. Boldogabb és teljesebb jövőt kívánok Önnek!" köszönt el tőlem.
Megszépítette a napomat.
A hetemet.

Ja, mondtam már, hogy chefként dolgozik? Salzburgban? :-) Kicsi a világ, és sok a véletlen. Ja, nem. Véletlenek nincsenek.

Tudjátok, hogy levendula fesztivál nem csak Tihanyban van?
Ha nem tudsz/szeretsz/akarsz az Alföldről messzire utazni, akkor Csongrádon is szedhetsz levendulát.
Keresd a Vándor tanyát!

Mi jól éreztük magunkat!

A legközelebbiig...!

Ítélet

Május 25. 10:40. Vége. Kimondják. Kiürülsz. Kijózanodsz. Kimész. Kitikkadsz. Lelkileg. Átölel. Puszil. Bocsánatot kér. Kitör a sírásod. Kibuksz utoljára. Reméled. Visszamész dolgozni. Semmi nem változik. És minden megváltozik. Csalódott vagy. Nem kellettél tovább.

Június 13. 12:23. Eltiltanak. 3 hónapig nem adhatsz. Ismét nem leszel véradó. Bakancslista nem rövidült. Vérszegény vagy. Csalódott vagy. Erre se vagy jó.

Június 18. 13:30. A 4. lenne. Jónak indult. Megfontoltnak. Átgondoltnak. Kiböjtöltnek. Csalódott vagy...

De tudod, elmúlik.

A legközelebbiig...!

05.25.

http://elozoeletek.blogspot.hu/2016/06/mar-nem-ragaszkodom-hozzad.html?m=1

2016. június 6., hétfő Már nem ragaszkodom Hozzád...  Már nem ragaszkodom Hozzád... Megtanultam elengedni a késztetést, hogy irányítsam a dolgokat. Nem akarok tenni, hogy Neked jobb legyen... Hogy megfeleljek... Az, hogy nem látod lelkem, nem az én hibám. Hogy nem engeded érezni a földöntúlit, az egód játszmája. Míg rabja vagy félelmeidnek, a boldogságunk útjában állsz. Már nem akarlak győzködni, nem akarok segíteni Neked. Elengedtem azt a kényszerképzetem, hogy csak Veled lehetek boldog. Hiszen ezzel feladtam önmagam, és a megfelelés kényszere messzire hajtott valódi lényemtől. Mindennél jobban akartalak. Bizony, túl sokat tettem értünk. Rá kellett jönnöm, hogy egy kapcsolathoz két egyenrangú partner szükséges. Ha csak adok, de nem kapok vissza, felborul az egyensúly. Ha beleteszem szívem-lelkem, de csupán a riadt egó felel, megborul a harmónia. Nehéz volt meghoznom a döntést. Éjszakákon át rágódtam, szenvedtem és kínlódtam, mire kimondtam: ELÉG! Ennél többre becsülöm magam, megérdemlem a szeretetet. Megérdemlem, hogy valaki a lelkét is nekem adja. Egy olyan ember, aki nem menekül sem tőlem, sem önmagától. Aki kész arra, hogy a szerelem által meggyógyítsa sebesült lelkét. Aki hisz bennem, és bízik kettőnk erejében. Megértettem, hogy a csodás percek túl kevesek voltak ahhoz, hogy behegedjen a sok seb, amit lelkemen ejtettél. Engem büntettél sokáig, mert Te nem szereted magad. Engem aláztál meg, mert kevésnek érzed magad a szerelemhez. Hazudtál, hitegettél, mert bennem találtad meg a biztonságot. De gyáva lelked sokszor elmenekült. Sokáig hittem és bíztam kettőnkben, a szerelem erejében. De most úgy döntöttem, elengedem a kezed, és kérlek ne nyúlj utánam. Lehetőséget adok magamnak egy új életre. Lehetőséget, hogy valakinek én legyek az élete. Lehetőséget, hogy megbecsüljenek, és valódi csodaként tekintsenek rám. Lehetőséget adok magamnak, hogy szerethessenek. Hiszen a szerelem a lélekben születik, és nincs más feladata, mint az áramlás. De ehhez két ember szükséges. Új életem, készen állok!

Lengyelpiac

Régen, még az előző évszázadban (upsz, ez így elég kemény) Anyukámmal minden szombaton a Lengyelpiacra mentünk. Úgy kb reggel 8 körül. Előtte a rendes piac volt a program, oda hajnali fél hétkor már illő volt megérkezni. Nyilván, mivel később-értsd 8 óra után- már csak a maradékot lehetett csak megvenni...
Gyerekként, tiniként, ifjú asszonyként, később már anyukaként, gyerekestül mentem, mentünk.

Aztán egyszer, Tatám hosszú idő után lángost kívánt. Lengyelpiacosat. Vittük boldogan a dédunokájával a kezemben, de a bejárati ajtóból kilógó lábának a látványa megállított...már nem tudta megenni, elment, örökre.

Aztán később, sajnos pár évre rá, Anyukám is követte Őt.
Idén lesz 12 éve.

Én 2 éve élek itthon, újra. De csak ma jutottam ki újra oda.
A Lengyelpiacra.
Zsével.
Na meg persze a Kicsivel (nálunk nincs elvágva a köldökzsinór, nincs olyan, hogy nem jön. Szimbióta.).

Nem igazán tudtam, hogy miért is megyünk ki.
Alapvetően inkább kíváncsi voltam, mit találok?
Tulajdonképpen a feeling nem változott, és közben mégis. Régen a ruhák, a konyhai dolgok, műanyagok érdekeltek. Ma viszont. Ma úgy éreztem, ismét a szeretett flohmarktomon vagyok. Kint, Kielben. Csak itt nem 20 centért veszel Villeroy & Boch tejszínkiöntőt, és nem fisch & chipset eszel a barangolás után. És persze nem érzed a levegőben a tenger sós illatát...de itt is megtaláltam azt a placcot, ahol nekem árulsítottak direkt.

Először egy angol mintás kiöntőt és hozzá illő tányért vettem magamhoz. Hó vége van így hó közepén, mögöttünk egy Érettségizőt búcsúztató ballagással, ajándékkal, vacsorával, meg a röpke tizenegynéhány hetes nyári szünetből is megoldottam egy hetet táborral a Kicsinek (a többiben majd kiküldöm a kukoricaföldre, nagyszülők és apa felügyelet híjján) anyagilag, szóval nem gondoltam nagy költekezésre. Félve mentem az árushoz. Ránézett a két -nekem- szépségre, majd közölte: 300,- Ft. Komolyan mondom, remegett a kezem az örömtől, míg az aprókat halásztam. Viszont rögtön vérszemet kaptam, és tettem még egy kört. Találtam 2 azonos kék mintás Bavaria tányért, meg egy bordós rózsásat, és egy formára tetszetős kiöntőt. Árus ránézett, és mosolyogva 400,- Ft-ot kért az összesért. Hát, én azonnal éreztem, ez a Kánaán, a Paradicsom, meg a Nirvána.
A levezetőkörben láttam meseszépgyönyörűenszépséges szekretert, amire sosem lesz pénzem, vagy helyem. (Kénytelen vagyok ezt mantrázni, különben még a falba kezdem verni a fejem, amiért otthagytam.)
Meg kandallóórát, majdnem olyat, amit Kielben vett a férjem nekem, aztán két éve nem én élvezem az ajándékomat, de ez egy másik bejegyzés.
Meg...nos...találtam 4 itthon szerintem sosem forgalmazott Ikeás tálkát, meg 3  gránit tányért.
Kérdeztem az árust, aki átkiabált az asszonyának, rá bízván a döntést. Asszony rámnézett: 200/db az Ikeás, meg 200 a tányérok dbja is. Tétovám vissza akartam rakni őket, hisz az előbb pár méterrel odébb sokkal jobb áron vásároltam. A férfi rám nézett: a tányérokat 150-ért viheti. Tanácstalanul lamentáltam pontosan fél másodpercig, mire megint rámnézett: a tálakat 600-ért viheti!
Hurrá, gondoltam, mire a férfi ismét rámnézett: 1000-ért viheti az egészet!

Zsé barátnőm kívülről figyelt, majd csak ennyit kérdezett: a férfi önmagával alkudozott?! Mert te egy szót se szóltál...

Ugye? Meg se akartam venni igazából, de ha már ennyire jól alkudozok szó nélkül, csak nem hagyhattam ott!

A legközelebbiig...!