Amikor az első kislányommal eljött az idő, hogy visszamenjek dolgozni (17 lesz) , nem azt az osztályt választottam visszatérésem helyszínéül, mint ahonnan elmentem Gyed-re.
Ennek egyetlen oka az volt, hogy bár imádtam a munkámat, azt nem tartottam egy gyerek- és családbarát munkahelynek.
Legyen elég annyi, hogy bár viccesen hangzik, de az esküvőm előtti csütörtökön este 10 órakor úgy kéredzkedtem el, hogy pihennék pénteken, a szombati nagy napra.
Így elkerültem egy új munkakörbe, új kollégák közé, de a régi irodámba, mert átszervezések, költözések folyamatosan voltak.
A Főnökasszonyom, akit talán sosem hívtam így, borzasztó kedvesen fogadott. Ismertem, illetve tudtam, hogy ki Ő, de nem volt köztünk előtte munka- vagy egyéb mélyebb kapcsolat, így nem tudtam, mire számítsak.
Rövid időn belül befogadtak, én imádtam dolgozni járni, nem volt mesterségesen, a főnök által gerjesztett feszültség, idegeskedés, és mégis minden ment a maga útján, tette és tudta mindenki a dolgát, és még arra is volt időnk, hogy ne csak felületesen ismerjük meg egymást.
Egy kisgyerekes anyukának mondhatni, hogy ideális volt.
Aztán, ahogy az lenni szokott, ahogy az Élet ad, úgy vesz is el.
A munkahelyemen minden rendben volt, mind anyagilag, mind erkölcsileg megvolt a megbecsülés, azonban otthon egyre több gond jött elő, amiken kezdetben ezért, vagy azért az ember túllendül.
Egy mélyebb időszakomban "Mami"- mert inkább maminak tartottuk és hívtuk a kolléganőmmel, mint a klasszikus főnökasszonynak, bár minden tiszteletünk az Övé volt-, ment haza a családjához (a volt anyósához pontosan, több év válás után is a család ragaszkodott hozzá, ahogy ő is hozzájuk...) a Dunántúlra, és megkérdezte, mit hozzon?
Én kértem: békességet, egészséget és boldogságot...
Amikor visszajött, hozta őket.
Azóta mindig velem vannak, nálam vannak, és amikor egyre sűrűbben téved rájuk a szemem, idővel kiderül, nagy szükség van rájuk...
A legközelebbiig...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése