A kis csoda

Évek óta vegetált. Az első orchideáim egyike.
És most megajándékozott...

Kollekció

Kissé nagyképűen...

De haladok!

(Jut eszembe, vasárnap este a család sós helyett édeset vágyott, és mivel épp a Gasztroangyal Erdélyről szóló részeit néztük, az ott látottak inspirálták a Férjemet.

Kürtőskalácsot kért.

Először akkor sütöttem, amikor Ő már itt élt, mi meg még otthon.
Csak a képek alapján kóstolta.

Így sütöttem kalácsot, hiszen már nyáron kértem őt és a barátainkat, ha dobozos sört isznak, kérem az üres dobozt.
Alufóliába betekerve kiváló a benti sütőkben.

Kép nem készült, gyorsan elfogyott, pedig a Kicsi az oviba is vinni akart.)

A Nagylányomnak

Motoszkált...

Izgatott...

Nem hagyott békén...

Beugrott...

És megcsináltam...

Anya, szuper, csinálj még sokat!

:-)))))

(egy mindjárt16évesnek a csipkés-vintage-country-stb nem jön be)

Szilva mártás, lilahagymás krém

Tudom, a két dolog bizarr módon hangzik, főleg ha egymással párosítom őket.
De nem ártott még meg a ködös, nyálkás idő annyit, hogy ezt tegyem.

Még ősszel sikerült venni csodás kinézetű szilvát, szép gömbölyű, lila, diónál kétszer nagyobb méretű, kinézetre mint a potyószilva, vagy ringló.
Rákészültünk, hogy belakmározunk belőle, de akkora csalódás volt, hogy el sem tudom mondani!
Semmi íz, semmi édesség, még víznek sem volt nevezhető.
Pár napig kerülgettem, hogy kitaláljam, milyen sorsot szánjak neki, majd megcsináltam befőttnek.
Gyönyörű szín ismét, mennyei illat a fahéj és szegfűszeg miatt, szárazdunszt, ahogy kell, dagadó, büszke kebel a látvány miatt!
Egyszer aztán, talán novemberben, úgy éreztük, itt az idő, már meg lehet kóstolni, hiszen majdnem hogy tél van, amikor a nyár ízeit a gondosan eltett befőttekkel lehet visszaidézni.
Újabb csalódás, annyira ízetlen volt szegény szilva már genetikailag, hogy a belőle készült befőtt is katasztrófális lett.
Így ezek után egy jó adag piskótában landolt, persze utánízesítve.
Na, ma ezen nem túl szépreményű befőttből kívántam meg mártást a sült, gönygyölt hús mellé.
Összeforraltam két almával, cukorral, szegfűszeggel, majd amennyire tudtam, összegtörtem a fakanállal.
Direkt nem akartam krémessé turmixolni.
Kicsiny családom 3/4 része nem győzte magába tömni a fokhagymás hús és a sárgarépás barnarizs mellé.

Nagyon finom volt.

Reggel viszont elővettem egy pohár joghurtot, mert vacsorára vagy serpenyős kenyér, vagy lángos lesz, és gondoltam, készítek mellé egy kis krémsajt-szerűséget.
Fogtam a már szokásos pelenka-anyagomat, szűrőbe be, szűrő egy kancsóra, szűrőbe pedig irány a joghurt (minél zsírosabb, annál jobb). Aztán sorsára hagytam, több, mint 6 órán át.
Látni a változást, ahogy a savó távozik, a joghurt kezd krémmé alakulni.
Én úgy döntöttem, hogy már kellően kicsöpögött, úgyhogy egy tálba tettem apróra vágott lilahagymát, sóztam, borsoztam, mehetett hozzájuk a krém. Összeállítás közben egy kevés zsíros tejszínnel turbóztam meg.
Újabb ízorgia!

Lassan begyúrom a tésztát, hogy vacsora után még elég időnk legyen azt lejárni alvásig.

Üzenem a családomnak, ha a mai nap után ne adj Isten, csúnyábbakat álmodnánk, mint általában, nem ér engem hibáztatni!

A legközelebbiig...!

A kardigán

Elkészültem vele, valamivel jobban tetszik, mint félkész állapotában, de nem lesz a szívem csücske.

A Kicsinek tetszik, habár kérte, hogy legyen hosszabb az ujja, de mivel nem túl vastag a fonal, ezáltal nem annyira meleg, úgy gondoltam, hogy tavaszra, a reggeli oviba menetelekhez így, rövidujjúan is tökéletes.
Ha hűvösebb van, akkor egy hosszúujjú blúzt vagy pólót alá, és indulhatunk.

A passzét direkt váltottam ki horgolt nagyi-négyetekkel, a színeket variáltam a teljes kardigán során.

Most még direkt nincs gomb rajta, mert épp a Nagylánynak vettem az egyik üzletláncnál egy kardigánt, amit ha akarna, kétszer maga köré tudna tekerni, és azon sincs gomb...

Most olyan leértékelések vannak, hogy érdemes volt megvenni: 9,- euroert az anyagmennyiséget nem szereztem volna be.

Csakazértis...!

Az úgy volt, hogy mint sok embert, engem is megcsapott a country, meg vintage, meg shabby chic, meg landhaus és az összes kimondhatatlan és általam egyébként simán összekeverhető stílus.

Tetszik a fehérre festett régi bútor, enyhe antikolással, de tetszik a régi stílusú székek, padok színesre festett változata is, és simán keverem a stílusjegyeket, meg csapongok, hogy egyik nap ilyennek gondolom a lakás kialakítandó képét, másik nap már másmilyennek, a lényeg, hogy nagyon otthonosnak akarom megcsinálni.

Sok-sok szívet és szemet melengető dekorációval.

Az egyik ilyen dolog a zászló girland, meg szív-girland, meg karácsonyi témájú girlandok.

Rengeteg csodás kezű bloggerina munkáját figyelem áhítattal, az egyértelműen lejött, hogy nem nagy anyagigényű a dolog, sem mennyiségileg, sem árát tekintve.

Aztán, mivel elmúlt a karácsony, el lehetett tenni a téli dekorokat, és már egyébként is, holnap már február, nemsokára itt a nyár...szóval, kellene a lakást tavasziasítani.

Horgoltam már pár szívecskét, blokkolni kell csak őket, aztán majd kitalálom, hogy hová és milyen formátumban kerülnek.

Viszont egy ideje nagyon vonz a varrás.

Nem nagy dolgokra gondolok, főleg nem ruhákra.

Inkább takarókra, székpárnákra, párna huzatokra, amiket akár horgolással lehetne kombinálni.

És itt vannak az ablakokba, karnisokra, polcokra függeszthető girlandok.

És én már annyira akartam csinálni egy olyat.

Egy olyat, amit én varrok.

Mert hát varratni, rendelni, az olyan egyszerű.

De mit csináljon az ember lánya, ha:

1. nincs varrógépe

2. az 1. pont miatt nem rendelkezik még maradék anyagokkal sem

3. a horgolás és kötés ezerrel jobban megy neki, mint a varrás?

Tatám férfi szabó(is) volt, a segédlevele nálam van, megőrzésre az utókornak.

Van is egy régi Singer varrógépünk, illetve Tatámé volt, majd Anyukámé, most a (nagy)szülői házban van, reményeim szerint egyszer hozzám kerül.

(Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy van a fiókjában-amit ma sokan külön tartóként használnak, mert szép, és dekorációnak is tökéletesen megfelel-, egy régi, öreg, nagy szabó olló. Amit én gyerekkoromban mindig félresöpörtem, mert olyan nem tetszetős volt, formáját tekintve. Mert hogy nem a vagány narancssárga nyelű Fiskars volt, és hát, kiforratlan személyiségem akkor még mást értékelt. Na, mostanában annyit gondolok arra az ollóra, hogy vajon megvan-e még, megkapom-e vajon valaha? Mert ma már tudom, hogy ő bizony szép, és értékes.

De ugyanígy vagyok a régi fa spulnikkal, amikkel sokat játszottam, de nem varrás címén volt a kezemben, hanem amíg Anyukám vagy Tatám varrt, addig én építgettem belőlük, vagy csak kilyukasztottam a közepén a papírt- tudom ma már, ez nagy vétek volt.)

Nos, egyszer én ezzel a szépséges, öreg, lábbalhajtós Singerrel varrtam. Mert hogy mi eldöntöttük, Tatám, meg én, hogy megtanulok varrni, Ő meg megtanít.

A varrótanfolyamom igen rövidre sikerült.

Alapesetben elméletileg úgy történik a dolog, hogy te varrsz, halad a tű feléd, az anyagot meg tolod el magadtól, azaz halad hátra...

(ha most ez nem szakszerű, elnézést a varrni tudóktól, a látványra próbáltam utalni)

Az én verziómban ez úgy ment: tű haladt hátrafelé, anyag jött előre.

Tatám rám nézett, majd közölte, ne haragudjak, de szerinte ezt most, itt, hagyjuk abba.

Őszintén megmondom, nem bántam ezen döntését.

A röhögőgörcs és a szégyen keveredett bennem, mert úgy vagyok a dolgokkal, hogy ha bénázok, azt ne lássák, de inkább akkor olyat nem is csinálok, amihez nem értek, másrészt meg annyira mulatságos volt Tatám reakciója, ami az arcán kiült, hogy még most is mosolygok rajta, amikor csak eszembe jut.

Az elmúlt egy évig nem is volt bennem vágy a varrás és a varrógép iránt.

Viszont már jeleztem a Férjemnek, hogy én bizony szeretnék egyet, egy kicsi, kis egyszerűt, régi is lehet, használt meg főképp, csak működjön.

Dunsztom nincs, hogy interlook, vagy overlook, az sem biztos, hogy van ilyen, meg hogy ezer program legyen rajta, az már végképp nem szempont, én még nagyon az alapokat akarom csak elsajátítani.

Igen ám, de ahogy jön a tavasz, a színek iránti vágy, egyre jobban szükségem lenne arra a varrógépre.

Én most este azonban úgy döntöttem, hogy az első girlandomat kézzel fogom elkészíteni, nem várhatom a varrógépet, mert én az az "adjuramteremtőmdeazonnal" vagyok, ahogy Anyukám mondta mindig rám.

(Anyu, képzeld, már sokat tanultam ám türelem terén, tényleg!)

De ma elérkezettnek ítéltem a helyzetet, és nekiálltam a szív-girland projektnek.

Valami egyszerű anyagot vágytam, nagy variációs lehetőségem nem volt, elővettem egy Ikeás konyharuhát, ami egy kicsit zsákvászonra hajaz-jó, erősen bele kell képzelni a zsákvászonságot-, a szélein egy-egy piros csíkkal.

Mivel ő igen olcsó termék, úgy voltam vele, nagy veszteség nem éri a háztartásunkat, ha mégsem járok sikerrel.

Rajzoltam kartonnal egy szív sablont.

Illetve kettőt, mert az első számút a Kicsi elkobozta, mert olyan nincs, hogy neki nem jár szívecske, csak anyának.

Aztán gombostű, meg felrajzolás, kivágás, és nekiállhattam az első - és ez idáig egyetlen - szívecske összeállításához.

Egészen addig jól boldogultam, amíg nem jutottam el oda, hogy hol is kellett volna helyet hagyni a töltésnek.

Itt jelzem, hogy aki varrásban járatosabb, mint én (na, én nem vagyok nagy mérce e tekintetben, engem csak felülmúlni lehet, mint már említettem), kérem, hogy tanítson meg ilyen fortélyokra, fogásokra!

Most a magam agya után menve, megcsináltam a szívecskét, kézzel varrva, és hogy legfőképpen ÁLTALAM, azt gondolom, ő már a vállalható kategória lett szerintem.

Még 9 társa várja, hogy beteljesítsem a sorsát, ha csak napi egyet csinálok meg, akkor is a meteorológiai tavasz beköszöntére elkészülnek, neeem?

Bemutatom a prototípust:

Mire eljutok a tizedikig, bizonyára sokkal csinosabbak lesznek a szívecskék, de hát ez az elsők sorsa...

A legközelebbiig...!

Egy négyéves bölcs

A Kicsi felbukott a laptop vezetékében, holott naponta jár át rajta.
Kissé szigorúbb hangon szólaltam meg, hogy vigyázzon magára, mert nagyobb baj is lehetett volna.
Mire ő odajött hozzám, amolyan jóságos nagyanyó fejjel rám nézett, és közölte:
- Ne légy haragos anya, mert az butaság!

És milyen igaza van!

A legközelebbiig...!

OMG

Reggel az ovisbusznál Sebastian megkért, hogy ha nem érne vissza délben időben, hozzam már el a kislányát is. Nem biztos, hogy szükség lesz rá, de készüljek, ő meg legalább nyugodtabb lesz.

Megjött a busz, Sebastian sehol, így kézen fogtam a kis meleg kezét Nantarnak is, és elindultunk haza.

Az egész falunk egy nagy hosszú út, hegyre fel, vagy le, attól függ, jössz-e vagy mész.

Ahogy sétáltunk hazafeleé, kérdezte a Kicsi, hogy Nantar jöhet-e hozzánk játszani?

Mondtam, hogy persze, mivel úgyis mi vigyázunk rá, amíg az apukája nem jön érte.

Ahogy ezt kimondtam, láttam, hogy a messzi kanyarból feltűnt Sebastian az autójával.

Odafordultam a kislányhoz, és németül mondtam neki, hogy jön a papája, nézze csak!

Erre a Kicsi megszólalt: 

-Ó, mein Gott!

Hogy mi ebben a rendkívüli számomra?

A Kicsi szeptember óta jár oviba, ha úgy vesszük, intenzív nyelvtanfolyamot végez, napi 4 óra, heti 5 nappal.

Kezdetben otthon elutasította, ha németül szóltuk hozzá, elég hevesen ellenezte.

Pedig tudjuk, sokkal egyszerűbb lenne neki is, hiszen itthon a magyar megfelelőjét is meg tudjuk neki mondani, és talán könnyebb lenne.

Pár hónap elteltével eljutottunk odáig, hogy már önállóan, magától itthon énekelte az oviban tanult és gyakorolt dalokat, sőt igényelte, hogy énekeljük vele. Ezzel annyi gond volt, hogy eleinte nem értettük a szöveget, mivel nem tisztán énekelte, hiszen ismeretlen szavak, félrehallotta, stb (pl. a Kicsi a "seid bereits" helyett "szeperád"-ot énekel következetesen. Mentségére legyen mondva, a dallam minden esetben megvan!). 

Meg hát, valljuk be, ezek a dalok nem szerepelnek a mi repertoárunkban, legfőképpen azért, mert sok vallási témájú volt köztük. Ami viszont nagy segítség, hogy az ovi mindig megküldi a dalok szövegét, tehát leegyszerűsödik a dolog.

De visszatérve.

A heves ellenállás hatására nem erőltetjük az itthoni beszédet, ismerjük már, a mi gyerekünk, nem célunk, hogy bezárkózzon, vagy rosszul érezze magát itthon. Kicsit beton a feje- nem is kicsit, szerintem simán lehetne az oviban a fenyőfa helyett betonkeverő a jele-, tudni kell, hogyan lehet rá úgy hatni, hogy tulajdonképpen ő akarja azt, amit eredetileg mi szerettünk volna. 

Ezen felül azért valljuk be azt is, hogy nem bízunk a tökéletes, helyes nyelvtudásunkban, és nem akarjuk erőnek erejével butaságra tanítani.

(Arról nem beszélve, hogy az általunk tanult hoch-deutsch és az itt beszélt nyelv időnként köszönő viszonyban nincs egymással. Ha már itt élünk, a helyi sajátosságokat legjobban a helyiektől tudja eltanulni.)

Szerencsére, van ideje, még csak 4 éves, mire iskolába kell mennie, már semmi hátránya nem lesz.

Szerintünk.

És az óvónénik is ezt jelzik vissza, tehát végül is nyugodtak lehetünk.

Mára már ott tartunk, épp a hetekben figyeltem fel rá, hogy amikor itthon játszik, akkor nem csak a mondókák, dalok hangzanak el németül, hanem már német szavakat is beépít a beszédébe.

És akkor ma meg megtörtént a fenti eset.

Itt azért két dolog a nagyon fontos.

1. Én ugyebár németül mondtam, amit mondtam-a reakciójából ítélve, értett mindent.

2. Ő pedig németül reagált rá, és ráadásul egy olyat, amit itthon azért nem sűrűn hall-valahol még a humor is       ott figyel a történetben nekem.

Én most nagyon büszke vagyok a kislányomra!

Az ilyen apró- habár nekem ez nagyon nagy- dolgok nagyon meg tudják szépíteni a napomat!

Mert hát mi legyen a legfontosabb számunkra, ha nem az, hogy látjuk, megéljük azt, hogy a gyerekeink szépen veszik az akadályokat, van bizalmunk a jövőhöz, mert kapjuk a jeleket, hogy van értelme annak, amit bevállaltunk, még ha sokszor kétségek gyötörnek/gyötörtek minket sok döntéssel kapcsolatban.

De ugyanezt a pozitív visszajelzést kapom a Nagylánnyal kapcsolatban is.

Csak más fórumokon.

Mert hát itt van a sokat szidott de mégis (általunk is) sokat használt Facebook.

Rengeteg hátránya is van/lehet, de azért valljuk be, ha az ember okosan, mértékkel használja, akkor az előnyeit is fel tudjuk ismerni.

Olyan ez mint az ételek, italok: ha be tudod osztani, figyelsz rá, akkor nem kell feltétlenül elhíznod tőlük, betegnek lenned miattuk. 

Nos, a fb-on is szembesültem azzal, hogy a Nagylányom valóban beilleszkedett ebbe az új közösségbe, szereti az osztályát, és őt is viszont szeretik.

Az iskolakezdés óta látványos a változás a gyereknél, sokkal nyitottabb lett, közlékenyebb, felszabadultabb, és magabiztosabb.

Az előző osztrák osztályában azért nem érezte jól magát, mert egy 7 éve összeszokott közösségbe becsöppenni azért nehézségekkel jár. Be- és elfogadóak voltak vele, soha nem bántották, de mivel már megvoltak a kialakult kis klikkek, Ő csak csapódott ide-oda, éppen ahol szívesebben látták.

Itt most más, mindenki ismeretlen volt a másiknak, egy most formálódó új közösségről van szó, és mindenki új, tiszta lappal indul.

És ez nagyon tetszik Neki.

Ráadásul több náció is van az osztályban, az iskolában, sok közös pont, akár az itt eltöltött éveket tekintve, ami már egyfajta kötődést generál.

Azt látom, hogy a Nagylányom ismét barátkozik, mosolyog, és ami a legfontosabb: beszélget!

Ez azért fontos, mert alapvetően egy zárkózottabb gyerekről van szó, aki az egyedüllétet is szívesen preferálja, remekül elvan a maga kis világában.

És most az új barátok hatására kimozdul ebből a kis világból, és ezt a kommunikáció útján tudja megtenni.

És ne feledjük, mindezt idegen nyelven kell, ami feltételez egyfajta tudást és rutint már.

Mostanában egyre több kép kerül ki róla, amit barátnőkkel, osztálytársakkal közösen készítenek, mindenütt a mosoly, az ölelés uralja a képet.

Ő, aki alapvetően minden egyes fotózás alkalmával kilép még időben a "célkeresztből", vagy maximum a hátát mutatja, most képeket posztol, vagy róla posztolnak a fb-on, amit sokan látnak, láthatnak. És nincs tiltakozás! Sőt!

Szóval, én köszönöm jelen pillanatban a fb-nak, hogy a már megtapasztalt, felismert, vagy kibeszélt változásokat képekkel is alátámasztja számomra a Nagylányomról!

Úgyhogy boldogság van, nagy adag!

Ezeknek a dolgoknak örülhetett ma reggel a Napocska is:

A legközelebbiig...!

Öröm

Még novemberben készítettem két sapka-sál szettet, anyának és lányának.
Habár ez volt az x-dik lila szett abban az időben, de mégis lelkesen kötöttem, mert ismerősnek lett, és mert jó volt az ötlet. Ikrek-csak kicsiben és nagyban.

December elején haza is került, aztán januárban végre eljutott a gazdája érte.
Annyira tetszik nekik, hogy több fotót is készített, és engedte, hogy közzétegyem.
Már egy-egy kardigánban gondolkozunk, a színét kell, hogy kitalálják, és máris kötöm.

Öröm volt kötni, öröm látni, hogy a munkám ennyire tetszik valakiknek.

Kívánom, hogy melegítse őket a hidegben annyira, amennyire engem megmelengetett a képen a látványuk!

A legközelebbiig...!

Az én bögrés sütim

Napok óta vágyom a lekváros buktát.
Ezért szombaton sütöttem is- tejfölös csodasütit.
Remek volt, de nem bukta.

Ma megsütöttem.
A gond csak annyi, hogy nincs itthon sütésálló lekvárom.
Van viszont nagyon finom meggy lekvárom, a Nagylány Mamájától.
Mivel nem akartam, hogy mind egy szálig kisüljön a tésztából, így gondoltam, elzárom az útját: muffin sütőformába zártam a buktáimat.
Ez már csak azért is jó volt így, mert a Kicsi muffint vágyott.
Én meg gonosz módon becsaptam.
De bánja kutya, úgy eszi, hogy fülig lekváros!!!

A másik adag tésztát meg szintén a lekvárral megkentem, fahéjjas cukorral megszórtam, feltekertem, és rózsára formáltam.
Bár a Kicsi szerint bigacsiga...

Képek alant, a bögrés buktával az élen...:-D

Megjavult?

Akkor jöjjenek a képek:

Nálunk már napok óta ilyen idő van...És csak esik, csak esik...

Ezért hát csináltunk hóembereket...Szerintünk egyik szebb, mint a másik. :-)

Reggelente erre ébredni azt gondolom, januárban még jó!

Na, jó, azért erre sem rossz! :-)

Jön a köd-képekben, visszafele:

Napok óta ez volt az utolsó napos reggelünk:

A kis faházak az erdőben...

Ők pedig azok a bizonyos mézeskalácsok, amik inkább méregkalácsok...

Hát...Ő pedig a jövő divatdiktátora...vagy sem... :-)

Vannak időszakok

Amikor sok dolog félre- vagy nem sikerül.
Értetlenül állok például ez előtt a három fonal előtt...

Még év végén vettem őket, és a mai napig nem tudom, hogy miért ezeket a színeket válogattam össze.
Már több variációt is elkezdtem horgolni, kötni, most ennél a változatnál tartok. A jelen állapot szerint már a kardigán mindjárt kész van, szerintem két nap, és felteszem.
Nem azért haladok vele ilyen lassan, mert nehéz kötni, horgolni, hanem mert nem nagyon ösztönöznek a színek.
De kivárom, hogy mi lesz belőle.

Aztán a következő antisiker történetem a mézeskalácsom. Mert ha már elmaradt Karácsonykor, akkor most pótoltam. Nem kellett volna. Amíg az utolsó falatot nem nyeled le, minden rendben van. Aztán egyszercsak sokkot kapsz- a szódabikarbóna mennyiségétől!!!
Elnéztem? Elmértem? Nem tudom, de akár büntetni is lehetne az ízével...

Ja, és hogy még mindig a rosszról legyen szó, először torokfájásom volt, majd közel két hét köhögés, de már olyan szinten, hogy majd megfulladtam.

Alighogy jobban lettem, a Férjem elment dolgozni az egyik nap, majd ahogy beért, hívott is, hogy ugyan, menjek már elé a kedves barátunkkal, mert elindult haza az autóval, de olyan rosszul van, hogy nem tud vezetni...
Így hazahoztam, két napig hasmenés, hányás...
Vasárnap hajnalban arra ébredtem, hogy a Kicsi hányt kis híján nyakon...
Ez a tevékenysége az egész napra jellemző volt utána.
Szerencsére szerdán már ment oviba, gyógyultan.

Mint utólag kiderült, Férj munkatársai szintén ezzel a betegséggel küzdöttek meg.

És hogy miért nem jelentkeztem azon kívül, hogy némi kedvetlenség és más jellegű elfoglaltságaim is voltak?

Nos, én akartam.
A telefonomról.
Két bejegyzést is írtam, mindkettőre azt mondta az alkalmazás, hogy bizony nem fogja közzétenni.
Lehet persze mondani, hogy akkor miért nem írtam a laptopról?
Én írtam.
Volna.
Csakhogy a blogger felület mondhatnám, hogy írásvédett volt.
Egészen máig.
Hogy mi történt, nem tudom, de amint a bejegyzést elkezdtem volna írni, nagyhasú, kopasz férfi képe jelent meg, és biztatott a fogyókúrája kipróbálására...

Mára viszont feladta, úgy látom, mert végre írom a bejegyzést.
És reményeim szerint közzé is tudom tenni.


Képeket is mindjárt teszek fel, ha sikerül...próbáltam, eddig nem ment.

A legközelebbiig...!

Nahát...

...mire találtam rá.

Megtaláltam a szerkesztésben, hogyan lehet fordíthatóvá tenni a blogbejegyzéseket.

Tettem gyorsan egy próbát, és ha nem is teljesen jól fordította, de sokkal jobban fordította, mint más fordítások során már tapasztalhattunk.
És amíg sok esetben sok szót az eredeti, fordítandó nyelven hagy meg az adott fordító, addig itt két vagy három szó marad fordítatlanul.
Hmm, betörünk a nemzetközi blogpiacra...! Márhogy a blog, meg én, meg a blog által a családunk.
:-D
Óriási nagy mosoly, tudom!

Ja, és ha már világméretűvé növöm ki magam virtuálisan, akkor gyorsan bebiggyesztettem egy "Követés" lehetőséget is.
Nanehogymá' lemaradjon valaki is rólam, meg az újdonságaimról!

Még majd úgy járok, mint Férjemmel, aki Demény, a kötsög-öt (szintén blog, de legalábbis Fb résztvevő, sok-sok követővel-én még nem...) jobban figyelemmel kíséri, mint az én blogomat.
Tudom, tudom, vannak fontossági sorrendek.
És én egyébként is kéznél vagyok, mint közvetlen hírforrást, bármikor elővehet. Na, meg hát, végül is, a történések nagy részének résztvevője.

Értem én, de mégis...

Úgyhogy, VIKINGLAVÓR, lehet feliratkozni!


De hogy ez a bejegyzés se maradjon képek nélkül, pár napfelkelte a hétről:

A legközelebbiig...!